Snodgrass, W. D.: The Campus on the Hill

Up the reputable walks of old established trees
They stalk, children of the nouveaux riches; chimes
Of the tall Clock Tower drench their heads in blessing:   
“I don't wanna play at your house;
I don't like you any more.”
My house stands opposite, on the other hill,
Among meadows, with the orchard fences down and falling;  
Deer come almost to the door.
You cannot see it, even in this clearest morning.
White birds hang in the air between
Over the garbage landfill and those homes thereto adjacent,  
Hovering slowly, turning, settling down
Like the flakes sifting imperceptibly onto the little town  
In a waterball of glass.
And yet, this morning, beyond this quiet scene,
The floating birds, the backyards of the poor,
Beyond the shopping plaza, the dead canal, the hillside lying tilted in the air,

Tomorrow has broken out today:
Riot in Algeria, in Cyprus, in Alabama;
Aged in wrong, the empires are declining,
And China gathers, soundlessly, like evidence.
What shall I say to the young on such a morning? -
Mind is the one salvation? - also grammar? -
No; my little ones lean not toward revolt. They
Are the Whites, the vaguely furiously driven, who resist  
Their souls with such passivity
As would make Quakers swear. All day, dear Lord, all day  
They wear their godhead lightly.
They look out from their hill and say,
To themselves, “We have nowhere to go but down;  
The great destination is to stay.”
Surely the nations will be reasonable;
They look at the world - don't they? - the world's way?  
The clock just now has nothing more to say.

Fent a rangos sétányok tisztes vén fái közt
Feszítnek a nouveau riches* gyerekei; magas
Óratorony kong zsörtölődve rájuk:
„Veletek nincs kedvem beszélni,
Már nem szeretlek titeket.”
Az én házam szemközt, a másik hegyen áll,
Körötte rét, gyümölcsös, kidőlt, rozoga kerítéssel;
A szarvasok már-már ajtómig jönnek.
Ti mégse láthatjátok e tünde reggelen sem,
Hogy szállnak hamvas madarak az égen
A szeméttároló s az átellenben lévő házak között
Miként fordulnak lassan lebegő
Piheként észrevétlen hullva a kis város fölé,
Akárha egy üveg-víztartály belsejében.
De ma reggel, túl e nyugodt jeleneten,
Szálló madarakon, szegények hátsó udvarain,
Bevásárló központon is túl, a csatorna holt ágain, a ferdén égre homoruló lejtőn,

Ma már a holnap zendül:
Lázadás van Algírban, Cipruson, Alabamában:
Csődben a vének és hanyatlanak a birodalmak.
Kína meg csendben ocsúdik, mintha így volna rendjén.
Mit mondjak az ifjaknak egy ilyen reggelen?
Egyetlen menedék az ész? - Vagy a nyelvészkedés is?
De nem, az én gyerekeim nem szítnak lázadást.
Ők a Fehérek, bennük tétova düh mozdul, de lelkük
Szavát oly passzívan nyomják el, melytől egy
Kvéker is káromkodna. Egész nap, Ó, Uram, egész nap
Hordozzák szüntelen Isten-fejük.
Helyükről kitekintve, így szólnak:
„Mi innét csak lefele mehetünk,
A fő cél az tehát, hogy itt maradjunk.”
A népek nyilván okosodni fognak,
Úgy néznek vagy nem néznek a világra, ahogy magukra.
S a toronyóra nem tud többet mondani.

*újgazdagok