St. Vincent Millay, Edna: What Lips My Lips Have Kissed… (Sonnet XLIII)

What lips my lips have kissed, and where, and why,

I have forgotten, and what arms have lain

Under my head till morning; but the rain

Is full of ghosts tonight, that tap and sigh

Upon the glass and listen for reply,

And in my heart there stirs a quiet pain

For unremembered lads that not again

Will turn to me at midnight with a cry.

Thus in winter stands the lonely tree,

Nor knows what birds have vanished one by one,

Yet knows its boughs more silent than before:

I cannot say what loves have come and gone,

I only know that summer sang in me

A little while, that in me sings no more.

Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat,

már nem tudom, s hogy fejem alá hányan

fektették karjukat az éjszakában:

de most, mikor eső kopog az ablak

üvegjén és kísértet bámul énrám:

csendes bánat kezd mozdulni szívemben

a fiúkért, kik éjfélkor pihegve

nem fordítják szép mellüket felém már.

A téli fa nem érti, ágbogáról

a madarak hogyan s mért tűntek el,

de érzi, hogy magánosabb, mint máskor:

így én sem tudom, mint jött s tűnt szerelmem,

csak azt tudom: a nyár énekelt bennem

néhány napig, de már nem énekel.