Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Strand, Mark: After Our Planet

Strand, Mark portréja

After Our Planet (Angol)

I

I am writing from a place you have never been,
Where the trains don’t run, and planes
Don’t land, a place to the west,

Where heavy hedges of snow surround each house,
Where the wind screams at the moon’s blank face,
Where the people are plain, and fashions,

If they come, come late and are seen
As forms of oppression, sources of sorrow.
This is a place that sparkles a bit at 7 P.M.,

Then goes out, and slides into the funeral home
Of the stars, and everyone dreams of floating
Like angels in sweet-smelling habits,

Of being released from sundry services
Into the round of pleasures there for the asking—
Days like pages torn from a family album,

Endless reunions, the heavenly choir at the barbecue
Adjusting its tone to serve the occasion,
And everyone staring, stunned into magnitude.

II

The soldiers are gone, and now the women are leaving.
The dogs howl at the moon, and the moon flees
Through the clouds. I wonder if I shall ever catch up.

I think of the shining cheeks, the serious palettes
Of my friends, and I am sure I am not of their
company.
There was a time when I touched by the pallor of truth,

When the fatal steps I took seemed more like the drift
Of summer crossed at times by the scented music of
rain,
But that was before I was waved to the side

By the officer on duty, and told that henceforth
I would have to invent my pleasure, carve it out of
the air,
Subtract it from my future. And I could have no
illusions;

A mysterious crape would cover my work. The roll of a
drum
Would govern the fall of my feet in the long corridors.
“And listen,” the officer said, “on any morning look down

Into the valley. Watch the shadows, the clouds dispersing
Then look through the ice into nature’s frozen
museum,
See how perfectly everything fits in its space.”

III

I have just said good-bye to a friend
And am staring at fields of cornstalks.
Their stubble is being burned, and the smoke

Forms a gauze over the sun’s blank face.
Off to the side there is a line of poplars.
And beyond, someone is driving a tractor.

Does he live in that little white house?
Someone is playing a tape of birds singing.
Someone has fallen asleep on a boxcar of turnips.

I think of the seasonal possibilities.
O pretty densities of white on white!
O snowflake lost in the vestibules of April air!

Beyond the sadness—the empty restaurants,
The empty streets, the small lamps shining
Down on the town—I see only the stretches

Of ice and snow, the straight pines, the frigid moon.

IV

“I would like to step out of my heart’s door and be
Under the great sky.” I would like to step out
And be on the other side, and be part of all

That surrounds me. I would like to be
In that solitude of soundless things, in the random
Company of the wind, to be weightless, nameless.

But not for long, for I would be downcast without
The things I keep inside my heart; and in no time
I would be back. Ah! the old heart

In which I sleep, in which my sleep increases, in which
My grief is ponderous, in which the leaves are falling,
In which the streets are long, in which the night

Is dark, in which the sky is great, the old heart
That murmurs to me of what cannot go on,
Of the dancing, of the inmost dancing.

V

I go out and sit on my roof, hoping
That a creature from another planet will see me
And say, “There’s life on earth, definitely life;

“See that earthling on top of his home,
His manifold possessions under him,
Let’s name him after our planet.” Whoa!



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://www.theparisreview.org/poetry/2022/after-our-planet-mark-strand

A bolygónkról (Magyar)

I
 
Innen írok, ahol még sosem jártál,
Ahol a vonat nem áll meg, gépek sem
Szállnak le, innen Nyugatról,
 
Ahol a házakat súlyos hótorlaszok veszik körbe,
És a szél beleüvölt a Hold üres arcába.
Ahol az emberek egyszerűek, és a divatok,
 
Ha befutnak is, csak késve, elnyomást
És szomorúságot hozva magukkal.
Itt este hétkor egy percre minden felragyog,
 
Aztán elsötétül, és a csillagok ravatalozójába átsiklik,
Álmában mindenki angyalszárnyakon lebeg
Megszokások édes illatában,
 
Hogy hétköznapi teendőit hátrahagyva
Átadja magát az eljövendő élvezeteknek.
A napok, mint fotóalbumból kitépett lapok,
 
Véget nem érő családi grillezések,
Ahol a mennyei kórus hangját az alkalomhoz igazítja,
És mindenki döbbenten mered a tágasságba.
 
 
II
 
A katonák elmentek, és most az asszonyok is indulnak.
A kutyák a holdat ugatják, és a hold menekül a felhőkön át.
Nem tudom, valaha utolérem-e őket.
 
A fénylő arcokra gondolok, a barátok szigorú vonásaira,
És biztosan tudom, nem vagyok közülük való.
Volt, mikor megérintett az igazság sápadt fénye,
 
És halálos lépéseim olyannak tűntek,
Mint mikor nyári szellőn a zápor illatos zenéje csap át,
De ez még azelőtt volt, hogy a rendőr,
 
épp szolgálatban, leállított és elmondta,
Hogy mostantól magamnak kell megtalálnom a boldogságot,
Kivájni a levegőből, a jövőmből lepárolni.
És nem is voltak felőle illúzióim,
 
Hogy egy sötét fátyol borítja majd vesződéseimet.
Lépteim zaját dobpergés kíséri a hosszú folyosókon.
„Hallgasson ide” mondta a rendőr "Reggel
 
Vessen egy pillantást a völgyre. Figyelje, az árnyak
És a felhők hogyan foszlanak szét, nézzen a jég alá,
A természet fagyott múzeumába: minden
Milyen pontosan a helyére illik.
 
 
III
 
Most búcsúztam el egy baráttól,
És a learatott kukoricaföldeket nézem.
Égetik a tarlót, és a füst
 
Fátyolként lebeg a nap üres arca előtt.
Oldalt nyárfák sora, és amott
Valaki egy traktort vezet.
 
Abban a kis fehér házban lakik?
Valaki magnóról madárcsicsergést hallgat.
Valaki elaludt egy tehervagonnyi fehérrépán.
 
Az évszak nyújtotta lehetőségekre gondolok.
Ó, a fehér-a-fehéren édes sűrűsége!
Ó, eltévedt hópehely az áprilisi ég előcsarnokában!
 
A bánaton túl – az üres éttermek,
A kihalt utcák, ahogy az aprócska lámpák
Bevilágítják a várost – csak a jég és a hó
 
Sávjait látom, a fenyők vigyázzállását, a fagyos holdat.
 
 
IV
 
„Bárcsak kiléphetnék a szívem ajtaján,
A hatalmas ég alá.” Bárcsak átléphetnék
A túloldalra, hogy része lehessek mindannak,
 
Ami körülvesz. Ott szeretnék állni
A hangtalan tárgyak magányában, az odaverődő szél
Társaságában súlytalanul, névtelenül.
 
De nem sokáig, hiszen levert volnék
A dolgok nélkül, melyeket a szívemben hordok,
És biztos egyből visszatérnék. Ó, az öreg szív,
 
Melyben elszenderülök, és egyre mélyebben alszom,
Gyászom egyre súlyosabb, ahol a levelek lehullanak,
Az utcák hosszúak, az éjjel
 
Sötét, és az ég hatalmas, igen, az öreg szív,
Mely folyton arról suttog, ami nem mehet tovább,
A táncról, mindig a legbensőbb táncról.
 
V
 
Megyek, és kiülök a tetőre, hátha
Egy lény egy távoli bolygóról észre vesz,
És így szól: “Van élet a földön, ez biztos, hogy az,
 
Látjátok azt a földlakót az otthona tetején,
Alatta megszámlálhatatlan javai,
Nevezzük el a bolygónkról!” Hú!



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásaPrae 2016/3.
Megjelenés ideje

minimap