Strand, Mark: Shooting Whales

for Judith and Leon Major

When the shoals of plankton
swarmed into St. Margaret’s Bay,
turning the beaches pink,
we saw from our place on the hill
the sperm whales feeding,
fouling the nets
in their play,
and breaching clean
so the humps of their backs
rose over the wide sea meadows.

Day after day
we waited inside
for the rotting plankton to disappear.
The smell stilled even the wind,
and the oxen looked stunned,
pulling hay on the slope
of our hill.
But the plankton kept coming in
and the whales would not go.

That’s when the shooting began.
The fishermen got in their boats
and went after the whales,
and my father and uncle
and we children went, too.
The froth of our wake sank fast
in the wind shaken water.

The whales surfaced close by.
Their foreheads were huge,
the doors of their faces were closed.
Before sounding, they lifted
their flukes into the air
and brought them down hard.
They beat the sea into foam,
and the path that they made
shone after them.

Thought I did not see their eyes,
I imagined they were 
like the eyes of mourning,
glazed with rheum,
watching us, sweeping along
under the darkening sheen of salt.

When we cut our engine and waited
for the whales to surface again,
the sun was setting,
turning the rock strewn barrens a gaudy salmon.
A cold wind flailed at our skin.
When finally the sun went down
and it seemed like the whales had gone,
my uncle, no longer afraid,
shot aimlessly into the sky.

Three miles out
in the rolling dark
under the moon’s astonished eyes,
our engine would not start
and we headed home in the dinghy.
And my father, hunched over the oars,
brought us in.  I watched him,
rapt in his effort, rowing against the tide,
his blond hair glistening with salt.
I saw the slick spillage of moonlight
being blown over his shoulders,
and the sea and spindrift
suddenly silver.

He did not speak the entire way.
At midnight
when I went to bed,
I imagined the whales
moving beneath me,
sliding over the weed-covered hills of the deep;
they knew where I was;
they were luring me
downward and downward
into the murmurous
waters of sleep.

 Judith és Leon Majornak

Mikor a planktonrajok
beözönlöttek a Szent Margit-öbölbe,
és rózsaszínbe vonták a partokat,
a hegyi házunkból láttuk
a lakmározó ámbrásceteket,
amint a hálókat
játék közben összegubancolták,
és kiugrottak a vízből,
hogy púpos hátuk
a széles tengeri mezők fölé emelkedjen.

Nap nap után
a házban vártuk,
míg a rothadó planktonok eloszlanak.
A szag még a szelet is elcsendesítette,
az ökrökön pedig látszott az ámulat,
ahogy fölfelé húzták a szénát a domboldalon.
De a planktonok egyre csak jöttek,
és a cetek nem tágítottak.

Ekkor vette kezdetét a vadászat.
A halászok hajóra szálltak,
a cetek után eredtek,
és az apám, a nagybátyám,
és mi gyerekek is velük mentünk.
A hajósodor fodra hamar elült
a szélsöpörte vízben.

A cetek nem messze tőlünk bukkantak föl.
Homlokuk hatalmas volt,
arcuk kapuja csukva.
Mielőtt alábuktak, farkuszonyukat
a levegőbe emelték,
majd hatalmas erővel lecsaptak.
Habosra paskolták a tengert,
és nyomdokvizük fénylett utánuk.

Noha szemüket nem láttam,
úgy képzeltem, olyan,
mint a gyászolók szeme,
nyákkal bevonva
ránk mered, amint végigsöpörnek
a só sötétedő ragyogása alatt.

Mikor leállítottuk a motort, és várni kezdtük,
hogy a cetek újra fölbukkanjanak,
a nap már lemenőben volt,
és a sziklás, kopár fennsíkokat ünnepélyes lazacszínűre festette.
Jeges szél csapkodta a bőrünk.
Mikor végül lement a nap,
és úgy tűnt, hogy a cetek is továbbálltak,
a nagybátyám, aki ekkor már nem félt,
vaktában a levegőbe lőtt.

Három mérföldre a parttól,
a ringatózó sötétben,
a hold döbbent tekintete alatt
a hajómotor nem akart beindulni,
és mi csónakkal vágtunk neki a hazaútnak.
És az apám az evezők fölé görnyedve
partra kormányozott minket. Néztem,
ahogy elragadja az igyekezet, miközben árral szemben evez,
szőke hajában só csillámlott.
Láttam a holdfény sima patakjait,
amint válla fölött kiömlenek,
a tenger és a hullámtajték
hirtelen ezüstjét.

Egész úton egy szót sem szólt.
Éjfélkor, mikor ágyba kerültem,
elképzeltem, ahogy a cetek
alattam vonulnak,
elúsznak a mélység sáslepte lankái fölött,
tudták, hol vagyok,
engem hívogattak,
lejjebb, egyre lejjebb,
az álom morajló vizébe.