Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Swinburne, Charles Algernon: A Forsaken Garden

Swinburne, Charles Algernon portréja

A Forsaken Garden (Angol)

In a coign of the cliff between lowland and highland,

At the sea-down's edge between windward and lee,

Walled round with rocks as an inland island,

The ghost of a garden fronts the sea.

A girdle of brushwood and thorn encloses

The steep square slope of the blossomless bed

Where the weeds that grew green from the graves of its roses

Now lie dead.

 

The fields fall southward, abrupt and broken,

To the low last edge of the long lone land.

If a step should sound or a word be spoken,

Would a ghost not rise at the strange guest's hand?

So long have the grey bare walks lain guestless,

Through branches and briars if a man make way,

He shall find no life but the sea-wind's, restless

Night and day.

 

The dense hard passage is blind and stifled

That crawls by a track none turn to climb

To the strait waste place that the years have rifled

Of all but the thorns that are touched not of time.

The thorns he spares when the rose is taken;

The rocks are left when he wastes the plain.

The wind that wanders, the weeds wind-shaken,

These remain.

 

Not a flower to be pressed of the foot that falls not;

As the heart of a dead man the seed-plots are dry;

From the thicket of thorns whence the nightingale calls not,

Could she call, there were never a rose to reply.

Over the meadows that blossom and wither

Rings but the note of a sea-bird's song;

Only the sun and the rain come hither

All year long.

 

The sun burns sere and the rain dishevels

One gaunt bleak blossom of scentless breath.

Only the wind here hovers and revels

In a round where life seems barren as death.

Here there was laughing of old, there was weeping,

Haply, of lovers none ever will know,

Whose eyes went seaward a hundred sleeping

Years ago.

 

Heart handfast in heart as they stood, "Look thither,"

Did he whisper? "look forth from the flowers to the sea;

For the foam-flowers endure when the rose-blossoms wither,

And men that love lightly may die---but we?"

And the same wind sang and the same waves whitened,

And or ever the garden's last petals were shed,

In the lips that had whispered, the eyes that had lightened,

Love was dead.

 

Or they loved their life through, and then went whither?

And were one to the endÑbut what end who knows?

Love deep as the sea as a rose must wither,

As the rose-red seaweed that mocks the rose.

Shall the dead take thought for the dead to love them ?

What love was ever as deep as a grave ?

They are loveless now as the grass above them

Or the wave.

 

All are at one now, roses and lovers,

Not known of the cliffs and the fields and the sea.

Not a breath of the time that has been hovers

In the air now soft with a summer to be.

Not a breath shall there sweeten the seasons hereafter

Of the flowers or the lovers that laugh now or weep,

When as they that are free now of weeping and laughter

We shall sleep.

 

Here death may deal not again for ever;

Here change may come not till all change end.

From the graves they have made they shall rise up never,

Who have left nought living to ravage and rend.

Earth, stones, and thorns of the wild ground growing,

While the sun and the rain live, these shall be;

Till a last wind's breath upon all these blowing

Roll the sea.

 

Till the slow sea rise and the sheer cliff crumble,

Till terrace and meadow the deep gulfs drink,

Till the strength of the waves of the high tides humble

The fields that lessen, the rocks that shrink,

Here now in his triumph where all things falter,

Stretched out on the spoils that his own hand spread,

As a god self-slain on his own strange altar,

Death lies dead.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com/poem/a-forsaken-garden/

Az elhagyott kert (Magyar)

Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,

part-fordulaton, hol a szél meg a csend

egymásra talál kőgörgetegek közt,

halovány kert-árny tengerre pihent.

Bokrok, tövisek közül égre mered fel

a virágtalan ágy a szikla-fokon,

hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,

sürü gyom.

 

Délnek kanyarul a lemart meredek part,

s a lejtős kert a habokba rogyó.

Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh

nem kelne varázs-intésre manó?

Vendég sose jár a feledt ösvényen,

nem tépi ezer kusza ágabogát,

csak a tengeri szél hullámzik az éjen

s napon át.

 

Homályos, vak, fojtó a bejárat,

felkúszni senkise vakmerő

a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,

csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:

rózsát letarol, de maró tövisét nem,

sziklát kímél, de mezőt kifakít

a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben

virul itt.

 

Nem lépne virágra a láb, itt járva;

holt szívként, minden mag-tok üres;

nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,

dala rózsát erre hiába keres.

A tenger, a táj a sirály sikolyával

tele, visszhangozza a hegy s a mező,

csak a nap s az eső, ki az éven által

idejő.

 

A nap tüzel és az eső zilálja

az illat-nélküli vézna gyomot,

csak a szél forog itt s harsány mulatása,

hol az élő szikkad, akár a halott.

De itt sírás-kacagás vala régen,

ma mit nem is álmodnak szeretők:

mily szempár szállt a vízen, száz évvel

ezelőtt.

 

Szív szíven, összeborulva. „Tekints csak

ne virágra, de habra, szerelmesem:

nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,

könnyen-szerető meghal — de mi nem!"

A hab meg a szél örökös fehérlés,

de a végső szirmok esőztek ott,

míg az ajkon, a pillantáson az érzés

lefagyott.

 

Vagy holtig együtt mentek — de mi sorsra?

Együtt haltak — de mivégre vajon?

Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,

vagy rózsahínár, rózsát csufolón.

Holtak vágynák, hogy holtak imádják?

Melyik szerelem mély, mint a halál?

Most vágytalanok, mint sírjukon indák,

vagy az ár.

 

Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,

felejti a tenger, a sziklatető,

a múltból egy lehelet se kering le,

ha kelő nyártól lágy a levegő,

nem édes az évszak alant a homályban,

szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,

ha már, akár az a pár, valahányan

aluszunk.

 

Ott már a halálnak nincs aratása,

mig a váltakozás maga nem pihen el,

ön-ásta sírokból újra világra

sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.

Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye

él, míg ragyogás gyúl, zúzmara hull,

de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe

lezudul.

 

Tenger dagad és meredély foka omlik,

s a kertet mély áram lepi meg,

habok elragadó gyürüjébe leporlik,

elveszve a part s a sziklatömeg,

s amikor leborul eléje minden,

diadalmas, nincs, aki ellene áll:

ön-oltárán magagyilkos isten

a halál.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

minimap