Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Swinburne, Charles Algernon: Nephelidia

Swinburne, Charles Algernon portréja

Nephelidia (Angol)

From the depth of the dreamy decline of the dawn through a notable nimbus of nebulous noonshine,

         Pallid and pink as the palm of the flag-flower that flickers with fear of the flies as they float,

Are they looks of our lovers that lustrously lean from a marvel of mystic miraculous moonshine,

         These that we feel in the blood of our blushes that thicken and threaten with throbs through the throat?

Thicken and thrill as a theatre thronged at appeal of an actor's appalled agitation,

         Fainter with fear of the fires of the future than pale with the promise of pride in the past;

Flushed with the famishing fullness of fever that reddens with radiance of rathe recreation,

         Gaunt as the ghastliest of glimpses that gleam through the gloom of the gloaming when ghosts go aghast?

Nay, for the nick of the tick of the time is a tremulous touch on the temples of terror,

         Strained as the sinews yet strenuous with strife of the dead who is dumb as the dust-heaps of death:

Surely no soul is it, sweet as the spasm of erotic emotional exquisite error,

         Bathed in the balms of beatified bliss, beatific itself by beatitude's breath.

Surely no spirit or sense of a soul that was soft to the spirit and soul of our senses

         Sweetens the stress of suspiring suspicion that sobs in the semblance and sound of a sigh;

Only this oracle opens Olympian, in mystical moods and triangular tenses –

         "Life is the lust of a lamp for the light that is dark till the dawn of the day when we die."

Mild is the mirk and monotonous music of memory, melodiously mute as it may be,

         While the hope in the heart of a hero is bruised by the breach of men's rapiers, resigned to the rod;

Made meek as a mother whose bosom-beats bound with the bliss-bringing bulk of a balm-breathing baby,

         As they grope through the grave-yard of creeds, under skies growing green at a groan for the grimness of God.

Blank is the book of his bounty beholden of old, and its binding is blacker than bluer:

         Out of blue into black is the scheme of the skies, and their dews are the wine of the bloodshed of things;

Till the darkling desire of delight shall be free as a fawn that is freed from the fangs that pursue her,

         Till the heart-beats of hell shall be hushed by a hymn from the hunt that has harried the kennel of kings.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Nephelidia (Magyar)

Ha a reggeli rőt ragyogás, ez a rózsa, hasadgat a hajnali hűs e homályán, s háboritatlan a halk híradás, levelek libegése

           legyezget a lágy, a levendula légben,

szeretőnk szeme szórja-e szét s sziporka-, e szikraesőt? szilaj íve szivárvány? s vágtat a vér vele vad, viharos körökön,

           kiapadni se bírna a boldog e kéjben?

Csupa csapda, csodás csel a szín, a színész fele-szent, fele-szörny szerepet szít, mágia-múltak a mélyben, a mámor a messzi magas,

           beleborzad a boldog, a balga kibírja?

Tova-sápad a tétova, tágul a tiszta tekintet, a távoli táj – titok és teher édeni túlja! – kitetszik, szédül a szellem, a szürke szelíd szívek, ím, ijedeznek

           iszonnyal; az isteni intelem: irgalom írja?

Igen ingatag inda, idő! ideráng remegésed. A rejtek, a röpke reményé, roppan, a régi riad, hadakozna, hiába; hevernek

           a hajdani holtak, e hívek;

lehetetlen a lélek, e lánglobogás, ha a test telítődik, e tér, e tivornya-tanyás televényé, tehetetlen a szellem, e szállva-szerelmes, e

           szárnyaszegett, ha kitelt tunya telje a térnek.

Üres üst csak az üdv, ha ürügy, ha csak űr üzen általa, ál-színe áldva, ha álnok, áporodott-ügyesen, s üregelve! ha álmokon ül,

           s ülepíti az átkot, az ürmöt;

ó, az Orákulum óhaja oldja olümposzi fénybe a félszet, a félszeg, a félszivü lángot; lám, leheletnyi, ha lobban, elég! ez elér egekig,

           s ezer eszme s erény fon a főre finom-fura fürtöt:

e füst-szine szózata szentszavu szféra-zenét zizegésbe zavartalan átteszi, árnyasan, áldón: „Lehet az, hogy a lét lebegő, leheletnyi lak? ennyi?

            enyészet? a lámpa kis álma az árnyban,

a Kezdeti Láng? a Halálos?" A hű Anya altat, alitva a szív szoritó, szipolyos vadonát e világon

           e Végzetet! ó, temetők terepét, tusakodva bejárt,

borulatba bezárt, keserű, konok álmot az Árban: mely maga métely, a vér veszedelme, bor, élvre betörni

           az életerőt, babonás, buja bomlás;

őrült őz, örömujjogató, szabadulva szilaj, szakitó fogak orv, fene forgatagának ölő odujából –

lenne a lelkes öröm szabad, ó, szeretetre való,

           viharos, repeső, ragyogó, futamodna a rontás,

félne a fojtogató Gonosz, ó, a goromba, a rút, a reménytelen indulat Isten-Igénk igazától!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap