Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Tate, Allen: Alice végnapjai (Last Days Of Alice Magyar nyelven)

Tate, Allen portréja

Last Days Of Alice (Angol)

Alice grown lazy, mammoth but not fat,
Declines upon her lost and twilight age;
Above in the dozing leaves the grinning cat
Quivers forever with his abstract rage:

Whatever light swayed on the perilous gate
Forever sways, nor will the arching grass,
Caught when the world clattered, undulate
In the deep suspension of the looking-glass.

Bright Alice! always pondering to gloze
The spoiled cruelty she had meant to say
Gazes learnedly down her airy nose
At nothing, nothing thinking all the day.

Turned absent-minded by infinity
She cannot move unless her double move,
The All-Alice of the world's entity
Smashed in the anger of her hopeless love,

Love for herself who, as an earthly twain,
Pouted to join her two in a sweet one;
No more the second lips to kiss in vain
The first she broke, plunged through the glass alone—

Alone to the weight of impassivity,
Incest of spirit, theorem of desire,
Without will as chalky cliffs by the sea
Empty as the bodiless flesh of fire:

All space, that heaven is a dayless night,
A nightless day driven by perfect lust
For vacancy, in which her bored eyesight
Stares at the drowsy cubes of human dust.

—We too back to the world shall never pass
Through the shattered door, a dumb shade-harried crowd
Being all infinite, function depth and mass
Without figure, a mathematical shroud

Hurled at the air—blessed without sin!
O God of our flesh, return us to Your wrath,
Let us be evil could we enter in
Your grace, and falter on the stony path!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://allpoetry.com

Alice végnapjai (Magyar)

Alice ellustult. Roppant nagyra nőtt.
Hanyatlik elveszett alkonyszakaszba.
Absztrakt dühében, alvó lomb fölött,
Örökké remeg a vigyori macska.

A veszélyes kapun örökre leng ott
A fény, ha lengett; csattogó határ
Lekonyult füve hullámozni nem fog
A tükörmélyben felfüggesztve már.

Eszes Alice! fundálta kiadósan,
Vásott gonoszkodását mibe rejtse,
Most fennkölt orrára mered tudósan.
S nem gondolkodik semmin, egy szemert se.

Belekábult a végnélkülibe:
Nem mozdulhat, ha nem mozdul a mása,
Világ-entitás Alice-összege;
Reménytelen vágy mérge szétzilálta,

Vágy maga iránt, kinek földi párba
Kettejét egybefűzni derogált;
Másod-ajkát ne csókolja hiába:
Az elsőt széttörte, s a tükrön át

Egyedül hullt, hol nincs egyéb, oda:
Szellem-vérfertőzés, vágy-teoréma,
Közöny-súly – mint tűz testetlen husa,
Üres, mint parti krétaszikla, béna:

Űr-telje menny, e nappaltalan éjjel,
Éjtelen nap, mit űz a hevület
Az ürességért, hol kivájt szemével
Álmos emberpor-kockákra mered.

– Mi sem jutunk át, a világba ki,
A roncs kapun, néma, árny-dúlt sereg,
Csupa végtelen, alak nélküli
Mélység s tömeg, légbe odavetett

Számtani lepel – bűntelenül áldott!
Húsunk Ura, haragod újra sújtson!
Legyünk rosszak, végy Irgalmadba mármost,
Botladozzunk csak ama köves úton!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.jadox.pim.hu

minimap