Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Thomas, Dylan: In the White Giant's Thigh

Thomas, Dylan portréja

In the White Giant's Thigh (Angol)

Through throats where many rivers meet, the curlews cry

Under the conceiving moon, on the high chalk hill,

And there this night I walk in the white giant's thigh

Where barren as boulders women lie longing still

 

To labour and love though they lay down long ago.

 

Through throats where many rivers meet, the women pray,

Pleading in the waded bay for the seed to flow

Though the names on their weed grown stones are rained away

 

And alone in the night's eternal, curving act

They yearn with tongues of curlews for the unconceived

And immemorial sons of the cudgelling, hacked

 

Hill. Who once in gooseskin winter loved all ice leaved

In the courters' lanes, or twined in the ox roasting sun

In the wains tonned so high that the wisps of the hay

Clung to the pitching clouds, or gay with any one

Young as they in the after milking moonlight lay

 

Under the lighted shapes of faith and their moonshade

Petticoats galed high, or shy with the rough riding boys,

Now clasp me to their grains in the gigantic glade,

Who once, green countries since, were a hedgerow of joys.

 

Time by, their dust was flesh the swineherd rooted sly,

Flared in the reek of the wiving sty with the rush

Light of his thighs, spreadeagle to the dunghill sky,

Or with their orchard man in the core of the sun's bush

Rough as cows' tongues and trashed with brambles their buttermilk

Manes, under his quenchless summer barbed gold to the bone,

Or rippling soft in the spinney moon as the silk

And ducked and draked white lake that harps to a hail stone.

Who once were a bloom of wayside brides in the hawed house

And heard the lewd, wooed field flow to the coming frost,

The scurrying, furred small friars squeal, in the dowse

Of day, in the thistle aisles, till the white owl crossed

Their breast, the vaulting does roister, the horned bucks climb

Quick in the wood at love, where a torch of foxes foams,

All birds and beasts of the linked night uproar and chime

 

And the mole snout blunt under his pilgrimage of domes,

Or, butter fat goosegirls, bounced in a gambo bed,

Their breasts full of honey, under their gander king

Trounced by his wings in the hissing shippen, long dead

And gone that barley dark where their clogs danced in the spring,

And their firefly hairpins flew, and the ricks ran round –

(But nothing bore, no mouthing babe to the veined hives

Hugged, and barren and bare on Mother Goose's ground

They with the simple Jacks were a boulder of wives) –

 

Now curlew cry me down to kiss the mouths of their dust.

 

The dust of their kettles and clocks swings to and fro

Where the hay rides now or the bracken kitchens rust

As the arc of the billhooks that flashed the hedges low

And cut the birds' boughs that the minstrel sap ran red.

They from houses where the harvest bows, hold me hard,

Who heard the tall bell sail down the Sundays of the dead

And the rain wring out its tongues on the faded yard,

Teach me the love that is evergreen after the fall leaved

Grave, after Beloved on the grass gulfed cross is scrubbed

Off by the sun and Daughters no longer grieved

Save by their long desirers in the fox cubbed

Streets or hungering in the crumbled wood: to these

Hale dead and deathless do the women of the hill

Love for ever meridian through the courters' trees

 

And the daughters of darkness flame like Fawkes fires still.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemdujour.com

A Fehér Óriás tagján (Magyar)

A torkon át, hová a folyók sereglenek,

Nagy mészhegyen, mag-méhű holdra lile rikolt.

Ma éjjel, Fehér Óriás, a tagodba megyek,

Kopár kőasszonyok csöndesen merengnek ott

 

Munkáról, szerelemről, noha ledőltek rég.

 

Által a vizek torkán esedeznek a nők,

Gázolt öböl-karéjba immár mag ömöljék,

Bár vésett nevüket elmosták rég az esők.

 

Örök nagy éjszaka görbedezése alatt

Sikoltó lilék száján sóvárganak ők

A bunkós hegy alól sosevolt ős fiakat,

 

Mert hajdan jéglevelek közt szerettek e nők

Szeretők zugolyán, s ökörpirító napon,

Szénásszekéren is, égig ért, álom-puhán

Cirmolta a felhőt, elmulatoztak nagyon

Fektetve legénytől holdfénybe fejés után,

 

Fény-ábrái alá a hitnek, s holdat verőn

Fuvódott ingük — betörtek csikósok kezén,

Most porba ölelnek engem a roppant mezőn,

Kik rég a zöld hazában voltak öröm-sövény.

 

Poruk régen volt hús, mit zsivány kanászfi túrt,

A nászos koca-ól gőzén de régen hevült,

Hímcombtól tárva trágyadomb-égre virult,

Marhanyelv-érdes napban kertésszel volt együtt,

Szederág szaggatott íróhab-kesely hajat,

S aranyinakkal fönt, a méntüzű nyár delelt:

Vagy selyemként a húst rángatta holdi haraszt,

Volt kő horzsolta szűzi tó, s jégverte hárfa lett.

Mint szép virág-arák kökénykarmolta tanyán,

Hallgattak télbe omló, bevetett buja mezőt,

Szőrcsuhát tövis-dómban a nap alkonyatán,

Míg keresztet vetve rá egy ősz uhu betört -

Hallgattak kő-bolton-őzdobajt, s vihánc bakot

Fúródni sűrübe, hol rókafarok a láng,

Vadak és madarak nagy zengő láncolatok,

 

S zarándok a vakond, fölötte kis kupolák.

Mint vaj-lágy libaőrzők, a fészerben hanyatt

Mézzel telt begyükön tűrték a gunár-királyt,

Sziszegés, szárnyverés - de mind rég holtra riadt,

Hol klumpa-kolonccal tavaszi táncban zihált,

S boglya szállt, hajtű villant, akár a jánosbogár -

(Csak tótincs babákkal nem rengtek eres kasok,

Volt Lúdanyó földjén mind pucér, szikla-kopár,

Jankóknak nem menyecskék, csupán kődarabok.)

 

Csókoljam szájuk porát - a lile földig rikolt.

 

Csupruk, órájuk hamva hintál az idő ölén,

Hol fű nyargal s a rozsda páfrány-konyhákba ront.

Ők mint nyesőpenge, amitől fél a sövény,

S dalnoki vérben sajgó madaras vessző lehull -

Élüknek villámfokán tartanak, ők hordanak,

Tanítnak szerelemre, mely porba sose borul,

Túlél örökös zöldje lombvesszős sírhalmokat,

S aztán is izzik, ha már napsugár súrolta el

A kedves neveket fűbe-fúlt sírköveken,

S lélek e Leányokért gyászt már sose visel.

Ábrándjuk ott jár, hol rókakölyök-vörösen

Sír az út s éhüket rijja a rogyó vadon,

Holtan is hallhatatlan magasba törekszenek,

Szeretők fáin fönn, égnek a sudarakon

 

A sötétség lányai, akár az örömtüzek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap