Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Thomas, Dylan: Poem on his Birthday

Thomas, Dylan portréja

Poem on his Birthday (Angol)

In the mustardseed sun,
By full tilt river and switchback sea
Where the cormorants scud,
In his house on stilts high among beaks
And palavers of birds
This sandgrain day in the bent bay's grave
He celebrates and spurns
His driftwood thirty-fifth wind turned age;
Herons spire and spear.

Under and round him go
Flounders, gulls, on their cold, dying trails,
Doing what they are told,
Curlews aloud in the congered waves
Work at their ways to death,
And the rhymer in the long tongued room,
Who tolls his birthday bell,
Toesl towards the ambush of his wounds;
Herons, stepple stemmed, bless.

In the thistledown fall,
He sings towards anguish; finches fly
In the claw tracks of hawks
On a seizing sky; small fishes glide
Through wynds and shells of drowned
Ship towns to pastures of otters. He
In his slant, racking house
And the hewn coils of his trade perceives
Herons walk in their shroud,

The livelong river's robe
Of minnows wreathing around their prayer;
And far at sea he knows,
Who slaves to his crouched, eternal end
Under a serpent cloud,
Dolphins dyive in their turnturtle dust,
The rippled seals streak down
To kill and their own tide daubing blood
Slides good in the sleek mouth.

In a cavernous, swung
Wave's silence, wept white angelus knells.
Thirty-five bells sing struck
On skull and scar where his lovews lie wrecked,
Steered by the falling stars.
And to-morrow weeps in a blind cage
Terror will rage apart
Before chains break to a hammer flame
And love unbolts the dark

And freely he goes lost
In the unknown, famous light of great
And fabulous, dear God.
Dark is a way and light is a place,
Heaven that never was
Nor will be ever is alwas true,
And, in that brambled void,
Plenty as blackberries in the woods
The dead grow for His joy.

There he might wander bare
With the spirits of the horseshoe bay
Or the stars' seashore dead,
Marrow of eagles, the roots of whales
And wishbones of wild geese,
With blessed, unborn God and His Ghost,
And every soul His priest,
Gulled and chanter in young Heaven's fold
Be at cloud quaking peace,

But dark is a long way.
He, on the earth of the night, alone
With all the living, prays,
Who knows the rocketing wind will blow
The bones out of the hills,
And the scythed boulders bleed, and the last
Rage shattered waters kick
Masts and fishes to the still quick stars,
Faithlessly unto Him

Who is the light of old
And air shaped Heaven where souls grow wild
As horses in the foam:
Oh, let me midlife mourn by the shrined
And druid herons' vows
The voyage to ruin I must run,
Dawn ships clouted aground,
Yet, though I cry with tumbledown tongue,
Count my blessings aloud:

Four elements and five
Senses, and man a spirit in love
Thangling through this spun slime
To his nimbus bell cool kingdom come
And the lost, moonshine domes,
And the sea that hides his secret selves
Deep in its black, base bones,
Lulling of spheres in the seashell flesh,
And this last blessing most,

That the closer I move
To death, one man through his sundered hulks,
The louder the sun blooms
And the tusked, ramshackling sea exults;
And every wave of the way
And gale I tackle, the whole world then,
With more triumphant faith
That ever was since the world was said,
Spins its morning of praise,

I hear the bouncing hills
Grow larked and greener at berry brown
Fall and the dew larks sing
Taller this thuderclap spring, and how
More spanned with angles ride
The mansouled fiery islands! Oh,
Holier then their eyes,
And my shining men no more alone
As I sail out to die.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Vers önnön születésnapjára (Magyar)

Míg ég mustármag-napsugár,
gyors folyónál s kanyargó tengeren,
hol siklik kormorán;
cölöp-házában fent, csőrök s madár
fecsegése között
E homokszemcsés napon az öböl ívén
ünnepli s megveti
sodrott harmincöt szélkakas éveit,
Kócsag, te szúrj, te fúrj.

Alatta s körüle
sirályok járják halál-körüket,
történik mi mondatott,
Vad pólingok angolnás vízben
halálba tartanak,
s nyelves szobában a rímelő,
kiért szól ünnepi harang,
orv sebei felé nyomul,
Kócsag, pipaszár, megáldj.

Tövishullásban ő
vajúdást énekel, pintyraj szökik
héják karma elől
ragadozó égen, hal lebeg
elsüllyedt hajó-városok
kagylóiból vidra-mezőkre. Ő
vesztőhely-otthonán
láttatja míves lapjain
kócsag szemfödelét.

A kishalak élethossz-viziköntöse
koszorúzza imáikat,
s ő tudja, tengeren
kit igáz le a guggoló örök halál
felhő-sárkány alatt,
Delfinteknőc-iszapba merül,
A fóka gyilokra suhan
s önnön habját pingálja a vér,
mit síma szája lenyel.

Csönd üveges vizén
fehér angyal lélekharangja szól.
Harmincöt kis-harang
üti fejét, szerelmi romjait,
min hullt csillag evez.
S holnap zokog vak ketrecén
s szétveti Rémület,
míg lánca tör kalapácsa lángjain
s a sötétbe nyit a Szív.

S szabadon tévelyeg
a Mesebeli drága Úr
ismeretlen fényében ott.
Út a sötét, és hely a fény,
A Menny, mi sohase volt,
és nem is lesz, mindig igaz,
s a tüskés Semmiben
a sok halott, mint vad szeder,
az Ő kedvére terem.

S Ő már pőrén sétálhat ott
patkó-öböl szellemeivel
s csillag tengerpart-holtjaival,
sas-velővel s bálna-gyökérrel,
és vadludak lengő-csontjaival,
születetlen Istennel, ki szent,
S lelkekkel, az ő papjaival -
-, S kántálj ifju Menny aklain,
ég rengő csöndje légy,

De hosszú út a sötét,
Ő, az éj-földön, egyedül
minden élővel könyörög,
Ki tudja, a szél kifújja majd
a hegyekből a csontokat,
s kasza vérez sziklát, s az utolsó
nagy harag-dúlta víz
árbócot-halat még eleven csillagba rúg
Őhozzá Hűtlenül

Ki a Te fényed, hajdani
légburku Menny, hol vad a lélek,
mint habban a lovak,
éltem felén hadd gyászolom
s a druida szent kócsagra esküszöm:
halál-habokat szelni kell
tákolt, földhöz-szögezett hajnal-hajón, -
Mégis rozzant nyelvem kiált,
sok áldást így sorol:

A négy elem s az öt
érzék, s ember: a rajongás-szellemű,
kusza iszapba csavarodón
harangszavára, hűvös országába jött,
hol Hold-kupola elveszett
s tenger rejti az ember „én"-jeit
mély-sötét csontjain,
hol szférák zenélnek kagylók szivén
s végső áldásom halld:

A vég minél közelebb,
az ember fölnyílt héjain
a Nap annál zengőbb s virul
s ujjong a rozzant tenger-agyar,
S az út minden hullámai,
Minden szél-akadály, s az egész világ,
Mióta igéből lőn a föld,
Diadalmasabb hittel
szövi dicséret hajnalát.

Hallok ugró hegyeket
pacsirtásodni: bogyó-barna
röptével e harmat-pacsirta
dörgő tavaszon fennebb dalol s
angyallal míly magaslaton
lebeg az ember-lelkű sziget
s szentülnek a szemek
s a Fénylő Ember nincs egyedül,
mig a túlsó partra evezek.

 
1951(?)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaE. G.

Kapcsolódó videók


minimap