Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Thomas, Dylan: There Was a Saviour

Thomas, Dylan portréja

There Was a Saviour (Angol)

There was a saviour
Rarer than radium,
Commoner than water, crueller than truth;
Children kept from the sun
Assembled at his tongue
To hear the golden note turn in a groove,
Prisoners of wishes locked their eyes
In the jails and studies of his keyless smiles.

The voice of children says
From a lost wilderness
There was calm to be done in his safe unrest,
When hindering man hurt
Man, animal, or bird
We hid our fears in that murdering breath,
Silence, silence to do, when earth grew loud,
In lairs and asylums of the tremendous shout.

There was glory to hear
In the churches of his tears,
Under his downy arm you sighed as he struck,
O you who could not cry
On to the ground when a man died
Put a tear for joy in the unearthly flood
And laid your cheek against a cloud-formed shell:
Now in the dark there is only yourself and myself.

Two proud, blacked brothers cry,
Winter-locked side by side,
To this inhospitable hollow year,
O we who could not stir
One lean sigh when we heard
Greed on man beating near and fire neighbour
But wailed and nested in the sky-blue wall
Now break a giant tear for the little known fall,

For the drooping of homes
That did not nurse our bones,
Brave deaths of only ones but never found,
Now see, alone in us,
Our own true strangers' dust
Ride through the doors of our unentered house.
Exiled in us we arouse the soft,
Unclenched, armless, silk and rough love that breaks all rocks.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Volt egyszer egy megváltó (Magyar)

Volt egyszer egy megváltó,
Ritkább, mint rádium,
Gyakrabb, mint víz, igazságnál kegyetlenebb
Gyermekek Nap helyett
gyűltek szava köré,
hogy hallják az arany hangot s nyomába menjenek, -
vágyaik foglyai, szemükbe zárva benn:
börtöneikben lesik nyitatlan mosolyát élesen.

Gyerekek hangja szól
egy elvesztett vadonból
Az Ő nyugodt lázában újra kélt a Nyugalom
De a rontó ember
emberre, állatra, madárra ront
Ama gyilkos lélegzetbe rejtettük rettenetünk
A csöndet, a csönd-teremtést, mígnem oly hangos lett a Föld,
Éjjeli menedékhely, hol minden üvölt.

Hallhattál egyszer „Glóriát"
a könnyeinek templomában,
Míg lendült, sóhajtozál pihés karja alatt,
Ó te kinek könnye se hullt
a földre, ha meghalt egy ember,
e mennyei árba hullattál örömkönnyeket
S felhő-forma-kagylóra csüggesztetted orcád:
S most - e Sötétben csak te vagy magad és én magam.

Két gőgös, elsötétült testvér, sír,
Tél-foglyai, külön-külön,
e kietlen üres időbe
Ó mi, akik nem tudtunk ejteni
egyetlen sovány sóhajt se, míg hallánk,
az emberi kapzsiság köröttünk csapkod s szomszédot gyilkol
Csak siránkoztunk és búttunk az ég-kék falba,
Ma óriás-könnyet ejtünk minden hulló falra,

az összecsukló otthonokra
kik nem dajkálták csontjaink,
Az egyéni hősökre, kikre már nem lelünk,
S ím látjuk magányos magunkban
saját igaz-idegen porunk
sosem-lakott házaink ajtaján áthúzni,
magunkba száműzve: s ébresztjük a
Szeretetet, mely lágy, mint a fegyvertelen tenyér,
és kemény, mint a szikla.

 
1940



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaE. G.

minimap