Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Thompson, Francis: The Poppy

Thompson, Francis portréja

The Poppy (Angol)

Summer set lip to earth's bosom bare,

And left the flush'd print in a poppy there;

Like a yawn of fire from the grass it came,

And the fanning wind puff'd it to flapping flame.

 

With burnt mouth red like a lion's it drank

The blood of the sun as he slaughter'd sank,

And dipp'd its cup in the purpurate shine

When the eastern conduits ran with wine.

 

Till it grew lethargied with fierce bliss,

And hot as a swinked gipsy is,

And drowsed in sleepy savageries,

With mouth wide a-pout for a sultry kiss.

 

A child and man paced side by side,

Treading the skirts of eventide;

But between the clasp of his hand and hers

Lay, felt not, twenty wither'd years.

 

She turn'd, with the rout of her dusk South hair,

And saw the sleeping gipsy there;

And snatch'd and snapp'd it in swift child's whim,

With--'Keep it, long as you live!'--to him.

 

And his smile, as nymphs from their laving meres,

Trembled up from a bath of tears;

And joy, like a mew sea-rock'd apart,

Toss'd on the wave of his troubled heart.

 

For he saw what she did not see,

That--as kindled by its own fervency--

The verge shrivell'd inward smoulderingly:

 

And suddenly 'twixt his hand and hers

He knew the twenty wither'd years--

No flower, but twenty shrivell'd years.

 

'Was never such thing until this hour,'

Low to his heart he said; 'the flower

Of sleep brings wakening to me,

And of oblivion memory.'

 

'Was never this thing to me,' he said,

'Though with bruised poppies my feet are red!'

And again to his own heart very low:

'O child! I love, for I love and know;

 

'But you, who love nor know at all

The diverse chambers in Love's guest-hall,

Where some rise early, few sit long:

In how differing accents hear the throng

His great Pentecostal tongue;

 

'Who know not love from amity,

Nor my reported self from me;

A fair fit gift is this, meseems,

You give--this withering flower of dreams.

 

'O frankly fickle, and fickly true,

Do you know what the days will do to you?

To your Love and you what the days will do,

O frankly fickle, and fickly true?

 

'You have loved me, Fair, three lives--or days:

'Twill pass with the passing of my face.

But where I go, your face goes too,

To watch lest I play false to you.

 

'I am but, my sweet, your foster-lover,

Knowing well when certain years are over

You vanish from me to another;

Yet I know, and love, like the foster-mother.

 

'So frankly fickle, and fickly true!

For my brief life-while I take from you

This token, fair and fit, meseems,

For me--this withering flower of dreams.'

 

The sleep-flower sways in the wheat its head,

Heavy with dreams, as that with bread:

The goodly grain and the sun-flush'd sleeper

The reaper reaps, and Time the reaper.

 

I hang 'mid men my needless head,

And my fruit is dreams, as theirs is bread:

The goodly men and the sun-hazed sleeper

Time shall reap, but after the reaper

The world shall glean of me, me the sleeper!

 

Love! love! your flower of wither'd dream

In leaved rhyme lies safe, I deem,

Shelter'd and shut in a nook of rhyme,

From the reaper man, and his reaper Time.

 

Love! I fall into the claws of Time:

But lasts within a leaved rhyme

All that the world of me esteems--

My wither'd dreams, my wither'd dreams.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/823.html

A pipacs (Magyar)

A föld kebelére, ni, csókot adott

a nyár, s nyoma lett az a rőt pipacs ott.

Tüzet ásít a fű, hol szirma kikél,

lobogó lánggá gerjeszti a szél.

 

Piros ajka felissza a vért, mit a nap,

a leszúrt nap hullat az alkony alatt.

S míg kelyhe bíbor fényt mert, a kelet,

e szökőkút, rőt borral tele lett.

 

Kábán a gyönyör vad lángjaitól,

kihevülten, mint ki napon robotol,

szunnyad csücsörített ajkaival,

épp, mint aki izzó csókot akar.

 

Egy férfi kisért ott egy gyereket,

az est peremén vele lépegetett.

Jobbjában a lány keze, ám odabújt

közibük húsz hervadt évvel a múlt.

 

Perdült a sötét haju lány, s ni, amott,

meglátta a szendergő pipacsot.

Ugrott leszakasztani: „Vedd el, igen,

s őrizd, amíg élsz" – szólt gyermekien.

 

S a férfimosoly kelt könnyből, akár

ki a tóból a nimfa; dobálja az ár

a sirályt, s az a lázadt szív hevesen

hajigált örömöt hullámhegyeken.

 

Hisz látta, mit a kicsi lány szeme nem:

tán önheve szítja ilyen tüzesen,

zsugorodva parázslik az égi perem.

 

S egyszerre kezük közt nem pipacsot –

húsz esztendőt lelt, mely elaszott,

húsz esztendőt lelt, hervatagot.

 

Odasúgta szívének: „Ilyet soha! Hát

a pipacs, mely mákonyos álmokat ád,

lám, engem az ébrenlétbe vezet"

s szól: „Van feledés, te csak el ne feledd!

 

Soha ily csuda" — szólt, „hisz lábamon, itt,

csupa széttaposott pipacs, az pirosít!

Igazán szeretek bizony, ó te gyerek,

hisz enyém a tudás, és úgy szeretek!

 

De te azt se tudod, mi is a szerelem:

fogadó az, s benn hányféle terem!

Akad ott, ki korán kél, más, ki lohol,

szalad el, s ki-ki mást hall hangjaiból,

ha a szentséges, nagy szózata szól;

 

Hogy más a barátság s a szerelem,

más rólam a kép és más a szivem;

lám, szép adomány, hogy nékem adod

álmok pipacsát, eme hervatagot.

 

Te ingatagon hű, ifju szeszély!

Tudod-é, az idő keze hogy kicserél

téged s a szerelmedet is? Kicserél,

te ingatagon hű, ifju szeszély!

 

Élet, nap-e három? Azóta szeretsz,

de ha eltünik arcom a ködbe, feledsz.

Én meg viszem arcod akárhova is,

hadd lássa, szivem nem lett-e hamis.

 

Nevelőd vagyok a szerelemre csupán,

tudom én jól, hogy rövid évek után

másé leszel, ámde a híved imád,

mint jó nevelőanya csöppnyi fiát.

 

Te ingatagon hű, ifju szeszély,

rövid éltem töltse ki éppen ezért

szép zálogom – elfogadom, ha adod,

álmok pipacsát, a hervatagot."

 

Buza közt ring ez s hord súlyt, nehezet,

a sok álmot, akár amaz új kenyeret.

A kaszás learatja az álmot adót

s a kalászt, az idő meg a friss aratót.

 

Hajtom le a nép közt bús fejemet,

én álmot adok csak, s ők kenyeret:

a dolgosokat meg az álmot adót

az idő learatja; de ha aratott,

engem tallóznak, az álmot adót!

 

Fonnyadt álom, szerelem, te virág,

rím lombjai közt nem lel soha rád,

rejtett menedéke felé sose jő

arató, s aratója, a szárnyas Idő.

 

Én majd az Idő karmába esem,

de megőrzi a rím, tudd meg, szerelem,

ami jó bennem, mire bárki is ad –

romlandó, hervatag álmaimat.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap