Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Tolkien, J.R.R.: Song of Beren and Lúthien

Tolkien, J.R.R. portréja

Song of Beren and Lúthien (Angol)

The leaves were long, the grass was green,

The hemlock-umbels tall and fair,

And in the glade a light was seen

Of stars in shadow shimmering.

Tinúviel was dancing there

To music of a pipe unseen,

And light of stars was in her hair,

And in her raiment glimmering.

 

There Beren came from mountains cold,

And lost he wandered under leaves,

And where the Elven-river rolled

He walked alone and sorrowing.

He peered between the hemlock-leaves

And saw in wonder flowers of gold

Upon her mantle and her sleeves,

And her hair like shadow following.

 

Enchantment healed his weary feet

That over hills were doomed to roam;

And forth he hastened, strong and fleet,

And grasped at moonbeams glistening.

Through woven woods in Elvenhome

She lightly fled on dancing feet,

And left him lonely still to roam

In the silent forest listening.

 

He heard there oft the flying sound

Of feet as light as linden-leaves,

Or music welling underground,

In hidden hollows quavering.

Now withered lay the hemlock-sheaves,

And one by one with sighing sound

Whispering fell the beachen leaves

In the wintry woodland wavering.

 

He sought her ever, wandering far

Where leaves of years were thickly strewn,

By light of moon and ray of star

In frosty heavens shivering.

Her mantle glinted in the moon,

As on a hill-top high and far

She danced, and at her feet was strewn

A mist of silver quivering.

 

When winter passed, she came again,

And her song released the sudden spring,

Like rising lark, and falling rain,

And melting water bubbling.

He saw the elven-flowers spring

About her feet, and healed again

He longed by her to dance and sing

Upon the grass untroubling.

 

Again she fled, but swift he came.

Tinúviel! Tinúviel!

He called her by her elvish name;

And there she halted listening.

One moment stood she, and a spell

His voice laid on her: Beren came,

And doom fell on Tinúviel

That in his arms lay glistening.

 

As Beren looked into her eyes

Within the shadows of her hair,

The trembling starlight of the skies

He saw there mirrored shimmering.

Tinúviel the elven-fair,

Immortal maiden elven-wise,

About him cast her shadowy hair

And arms like silver glimmering.

 

Long was the way that fate them bore,

O'er stony mountains cold and grey,

Through halls of ireon and darkling door,

And woods of nightshade morrowless.

The Sundering Seas between them lay,

And yet at last they met once more,

And long ago they passed away

In the forest singing sorrowless.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://tolkien.cro.net/talesong/s-berenl.html

Beren és Lúthien regéje (Magyar)

Zsendült a fű, zsongott a lomb,

Bürök ringott ernyőivel,

Forgott a tisztás: fénykorong,

Pásztázták - árnyból - csillagok

Ott táncolt, íme, Tinúviel,

Zenére, mely csak rejtve zsong,

Haján csillagfény volt a jel,

Ruháján visszavillogott.

 

Hideg hegyekből jött Beren,

Bolygott, elveszve, fák alatt,

Tünde-folyónál, rejteken

Járt egymaga, búslakodott.

S látott arany virágokat

Bürök közt, bűvöleteset:

Hölgy köntösén virág fakadt,

Sátras haj árnyként lobogott.

 

Mely vitte árkon-bokron át,

Nyűtt lába gyógyult, ó; csoda!

Már fürgén sietett tovább,

És holdsugárért kapkodott.

S Tinúviel pörgött tova,

Betáncolván tündék honát;

Míg Beren árván, vadona

Mélyein hallgatózhatott.

 

Hallott is sokszor röpke zajt,

Hárslevél-könnyű lábakét;

Zenét, mely mintha a talajt

Járná; mint titkos csobogók.

Bürök omlott fonnyadva szét,

S mint ha egy sóhaj félrehajt

Egy évnyi lombot, bükkökét,

A szélből tél kavarodott.

 

Járt mindenütt e lány után,

Zörrentve sok évnyi avart;

Csillag fényén, hold sugarán -

Míg fagyos égbolt vacogott.

A hölgyköntös mennyfényt kavart

Távoli dombok hajlatán,

E táncban égi-földi part

Ezüstként eggyéolvadott.

 

Tél tűnt, s megjött Tinúvíel,

És tavasz tündökölt dalán

Egeivel, esőivel,

S olvadás vize csobogott.

Virultak kecses lábnyomán

Tünde-virágok: üdv-közel

Éledt Beren, fű bársonyán

Táncra-dalra vágyakozott.

 

Szökött megint a tünemény.

Tinúviel, Tinúviel!

Hívta Beren tünde nevén,

S a szökevény megállt legott,

Fülelt, varázs bűvölte el:

Beren hangja; már mindenén

Kábulat, mely fényeivel

Két férfikarból villogott.

 

És szemébe nézett Beren,

Át az árnyas haj sátorán,

S a csillagos égi elem

Tükörképét láthatta ott.

Tinúviel, a tünde-lány,

Halhatatlan bölcs-eleven,

Rejtette őt árnyas haján,

Karja ezüstje csillogott,

 

Hosszú útjuk lett sors szerint,

Ködös, hideg hegyek kövén,

Hol zord, vak várfalakra ring

Hajnaltalan-éjű vadon.

Jártak a Tenger két felén,

Mégis találkoztak megint,

S elmúltak rég, erdő ölén,

Mely zeng, túl minden bánaton.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap