Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Warren, Robert Penn: Another Dimension

Warren, Robert Penn portréja

Another Dimension (Angol)

Over meadows of Brittany, the lark

Flames sunward, divulging, in tinseled fragments from

That height, song. Song is lost

In the blue depth of sky, but

We know it is there at an altitude where only

God’s ear may hear.

 

Dividing fields, long hedges, in white

Bloom powdered, gently slope to the

Blue of sea that glitters in joy of its being.

 

Once I lay on the grass and looked upward

To feel myself redeemed into

That world which had no meaning but itself,

As I, lying there, had only the present, no future

or past.

 

Yes – who was the man who on the midnight street corner,

Alone, once stood, while sea-fog

Put out last lights, electric or heavenly?

Who knows that history is the other name for death?

Who, from the sweated pillow, wakes to know

How truth can lie? Who knows that jealousy,

Like a chinch-bug under the greenest turf, thrives?

Who learned that kindness can be the last cruelty?

 

I have shut my eyes and seen the lark flare upward.

All was as real as when my eyes were open.

I have felt earth breathe beneath my shoulder blades.

I have strained to hear, sun-high, that Platonic song.

 

It may be that some men, dying, have heard it.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Az idő halála (Magyar)

Bretagne rétjei fölött a pacsirta

Lobog a nap felé, szórja, csillámlásként e

Magasból, énekét. Az ének elvész

Az ég kék mélyén, de mi

Tudjuk, ott van fönn, annyira fönn, hogy

Isten füle hallhatja csupán.

 

Mezőket osztva, sövények fehér virággal

Hintve, szelíden ereszkednek a tenger

Kékje felé, mely tündököl, hogy van, az örömtől.

 

A fűben hevervén fölnéztem egyszer,

S éreztem, visszaváltódom e világba,

Melynek nincs jelentése, csak maga, ahogy

Nekem, fekvén ott, jelenem volt csak, se jövőm,

se múltam.

 

Igen – ki volt az az ember, aki éjféli utcasarkon,

Egykor, magányosan ott állt, míg a tengeri köd

Kioltogatta a végső égi – vagy villany – fényeket?

Ki tudja, a történelem másik név csak a halálra?

És aki, izzadt párnán, felriad, érzi:

Hazudhat az igazság? Aki tudja: a féltékenység,

Mint ganajtúró, a legzöldebb gyep alatt is tenyészik?

Ki érti már, a kedvesség a végső kegyetlenség lehet?

 

Lehunytam a szemem és láttam, föl, föl lobog a pacsirta.

Minden oly valós volt, mintha a szemem nyitva lenne.

Éreztem, ott lélegzik a föld a lapockám mellett.

Erőlködtem, hadd hallanám nap-magasban azt a platóni dalt.

 

Hogy hallották is némelyek, haldokolva, meghihető. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap