Első csókunk alatt, a novemberi éjben
sírás gyönge nesze hatolt fülembe.
Elvontam az ajkam. A hideg levegőben valaki zokogott.
Ő megint magához vont. És csókolóztunk, nyitott szájjal,
nyelvünk először kezdte fölfedezni
a vér melegen lüktető útját a húsban.
De a sírás egyre hangosabb lett. Fülem
fölismerte azonnal: ez a lány, akivel épp most szakítottam,
két év után. S hunyt szemmel vettem észre,
hogy érdes férfi-gyötrelem csatlakozott az övéhez,
biztosan annak a lánynak a férje, kit épp szorítottam.
Csókok és csókok. De körül, a hideg éjben
sírás-lavina nőtt: szülei sírása, és az enyémeké,
azért, amit tettünk, s tenni fogunk majd.
Barátainknak
a könnye, akik egyedül, keserűen töltik az estét,
és más ismeretleneké, akik éppoly magányosak voltak.
A házasok sírása,
mert egész életük sem ér föl ezzel a perccel,
a napi munkában elfáradtak sírása,
bénák könnye, idétleneké, az őrülteknek a könnye,
betegek, éhezők furcsán kicsorbult könnye,
és a szegények szüntelen omló, reménytelen könnye.
Ez vett minket körül, ahogy ölelkeztünk a hideg éjben:
követelő üvöltés, végig az üres utcán,
és a jeges levegőben. S kihallottam belőle
saját sírásomat: mellem, lélegzetem
görcsös zihálását, valami szörnyű,
még ismeretlen veszteség miatt…
Az autóban, ahol akár a kamaszok, úgy szorongattuk egymást
- kezünk vadul kutatott a súlyos téli öltözék alatt,
bár közel jártunk már a harminchoz mind a ketten -,
így szóltam hangjához e túl sok szenvedésnek:
„Ha az én kínom a tiétekhez adva segítene", mondtam,
„lemondanék most rögtön az örömről.
Esküszöm, ha tehetném, azonnal átköltöznék egy más világba,
egy bolygóra, ahol nem ilyen állandó a kín.
De többé nem hiszem, hogy az én szenvedésem
segíthet egy másik emberi lényen."
És ahogy ezt kimondtam, nem hallatszott semmi se többé
az autóban vagy az utcán, csak az ő lélegzete és az enyém.
Nagyon biztos voltam, nagyon nyugodt.
Azt hiszem, ebben a percben új ember született.