Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Williams, William Carlos: The Host

Williams, William Carlos portréja

The Host (Angol)

According to their need,
this tall Negro evangelist
  (at a table separate from the
   rest of his party);
these two young Irish nuns
  (to be described subsequently);
and this white-haired Anglican
have come witlessly
  to partake of the host
    laid for them (and for me)
by the tired waitresses.

It is all
  (since eat we must)
made sacred by our common need.
The evangelist’s assistants
  are most open in their praise
    though covert
as would be seemly
  in such a public
    place. The nuns
are all black, a side view.
  The cleric,
his head bowed to reveal
  his unruly poll
    dines alone.

My eyes are restless.
  The evangelists eat well,
  fried oysters and what not
at this railway restaurant. The Sisters
  are soon satisfied. One
    on leaving,
looking straight before her under steadfast brows,
  reveals
    blue eyes. I myself
have brown eyes
  and a milder mouth.

There is nothing to eat,
  seek it where you will,
  but of the body of the Lord.
The blessed plants
  and the sea, yield it
    to the imagination
intact. And by that force
  it becomes real,
    bitterly
to the poor animals
  who suffer and die
    that we may live.

The well-fed evangels,
the narrow-lipped and bright-eyed nuns,
  the tall,
white-haired Anglican,
  proclaim it by their appetites
    as do I also,
chomping with my worn out teeth:
  the Lord is my shepherd
    I shall not want.
No matter how well they are fed,
  how daintily
    they put the food to their lips,
it is all
  according to the imagination!

Only the imagination
  is real! They have imagined it,
    therefore it is so:
of the evangels,
with the long legs characteristic
  of the race -
    only the docile women
of the party smiled at me
  when, with my eyes
    I accosted them.
The nuns - but after all
  I saw only a face, a young face
    cut off at the brows.
It was a simple story.
  The cleric, plainly
    from a good school,
interested me more,
  a man with whom I might
    carry on a conversation.

No one was there
  save only for
    the food. Which I alone,
being a poet,
  could have given them.
    But I
had only my eyes
  with which to speak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.patheos.com

Az ostya (Magyar)

Szüksége szerint mindegyik,
e szálas néger prédikátor
  (külön asztalhoz
   húzódva társaitól);
e két fiatal ír apáca
  (kiket később mutatunk be);
és e fehérhajú anglikán
tudtán kívül mind
  szentségben részesülni jött ide,
    melyet fáradt pincérnők
terítenek eléjük (és elém).

Az ételt
  (hisz nem ennünk nem lehet)
szentté avatja közös szükségünk.
A dicséretben a prédikátor
  segédhada a legőszintébb,
    bár lopva csak,
ahogy az illik
  efféle nyilvános
    helyen. Az apácák
csupa feketében, oldalnézetben.
  A pap magában
   eszik, lehajtott
feje leleplezi
  kócos fejebúbját.

Szemem ide-oda rebben.
  A prédikátorék jól beesznek,
  sült osztrigát s miegymást
e vasúti restiben. A Nővérek
  hamar betelnek. Az egyik,
    elmenőben,
merőn előrebámulva makacs szemöldöke alól.
  nem rejtheti
    kék szemét. Nekem
barna a szemem,
  és engedékenyebb az ajkam.

Nincs táplálék más,
  találd bárhol,
    csak az Úr teste.
Az áldott növények
  s a tenger termik,
    érintetlenül, a
képzeletnek. És ezzel
  avatják valóságossá,
    keservére
a szerencsétlen állatoknak,
akik azért szenvednek és halnak meg,
    hogy mi élhessünk.

A jóllakott prédikátorok,
a keskeny ajkú s ragyogó szemű apácák,
  a magas,
fehérhajú anglikán,
  étvágyával hirdeti mind,
    ahogy hirdetem én is,
elvásott fogammal rágcsálva:
  az Úr az én pásztorom,
    ínséget nem ismerek.
Nem a jóllakottság teszi,
  nem a pipiskedő mozdulat,
    mely az ételt a szájhoz emeli:
minden
  a képzelet szerint való!

Csak a képzelet
  valós! Így képzelik,
    ezért így van:
  a prédikátorok közül
a jellegzetesen hosszú lábú
 típusból csak a nők
   mosolyogtak
rám vissza engedékenyen
  amikor szememmel
    köszöntöttem őket.
Az apácák - de hiszen
  csak egy arcot láttam, fiatal arcot
    a homlok közepétől lefelé.
Nem láttam rajta semmi rendkívülit.
  A szemlátomást
    jó iskolából való pap
jobban érdekelt,
  olyan ember volt, akivel
    szót érthetnék.

Aki ott volt,
  mind táplálékért
    jött. Amit, költő lévén,
csupán én
  adhattam volna nekik.
    De én
csak a szememmel
  beszélhettem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. Gy.

minimap