Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Wilmot, John, Earl of Rochester: Satire Against Reason And Mankind (details)

Wilmot, John, Earl of Rochester portréja

Satire Against Reason And Mankind (details) (Angol)

 Were I (who to my cost already am

One of those strange, prodigious creatures, man)

A spirit free to choose, for my own share,

What case of flesh and blood I pleased to wear,

I'd be a dog, a monkey or a bear,

Or anything but that vain animal

Who is so proud of being rational.

 

 The senses are too gross, and he'll contrive

A sixth, to contradict the other five,

And before certain instinct, will prefer

Reason, which fifty times for one does err;

Reason, an ignis fatuus in the mind,

Which, leaving light of nature, sense, behind,

Pathless and dangerous wandering ways it takes

Through error's fenny bogs and thorny brakes;

Whilst the misguided follower climbs with pain

Mountains of whimseys, heaped in his own brain;

Stumbling from thought to thought, falls headlong down

Into doubt's boundless sea, where, like to drown,

Books bear him up a while, and make him try

To swim with bladders of philosophy;

In hopes still to o'ertake th' escaping light,

The vapor dances in his dazzling sight

Till, spent, it leaves him to eternal night.

Then old age and experience, hand in hand,

Lead him to death, and make him understand,

After a search so painful and so long,

That all his life he has been in the wrong.

Huddled in dirt the reasoning engine lies,

Who was proud, so witty, and so wise.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Be judge yourself, I'll bring it to the test:

Which is the basest creature, man or beast?

Birds feed on birds, beasts on each other prey,

But savage man alone does man betray.

Pressed by necessity, they kill for food;

Man undoes man to do himself no good.

With teeth and claws by nature armed, they hunt

Nature's allowance, to supply their want.

But man, with smiles, embraces, friendship, praise,

Inhumanly his fellow's life betrays;

With voluntary pains works his distress,

Not through necessity, but wantonness.

 

 For hunger or for love they fight or tear,

Whilst wretched man is still in arms for fear.

For fear he arms, and is of arms afraid,

By fear to fear successively betrayed;

Base fear, the source whence his best passions came:

His boasted honor, and his dear-bought fame;

That lust of power, to which he's a slave,

And for the which alone he dares be brave;

To which his various projects are designed;

Which makes him generous, affable, and kind;

For which he takes such pains to be thought wise,

And screws his actions in a forced disguise,

Leading a tedious life in misery

Under laborious, mean hypocrisy.

Look to the bottom of his vast design,

Wherein man's wisdom, power, and glory join:

The good he acts, the ill he does endure,

'Tis all from fear, to make himself secure.

Merely for safety, after fame we thirst,

For all men would be cowards if they durst.

 

 And honesty's against all common sense:

Men must be knaves, 'tis in their own defence.

Mankind's dishonest, if you think it fair

Amongst known cheats to play upon the square,

You'll be undone.

Nor can weak truth your reputation save:

The knaves will all agree to call you knave.

Wronged shall he live, insulted o'er, oppressed,

Who dares be less a villain than the rest.

Thus, sir, you see what human nature craves:

Most men are cowards, all men should be knaves.

The difference lies, as far as I can see,

Not in the thing itself, but the degree,

And all the subject matter of debate is only:

Who's a knave of the first rate?

 

 All this with indignation have I hurled

At the pretending part of the proud world,

Who, swollen with selfish vanity, devise

False freedoms, holy cheats, and formal lies

Over their fellow slaves to tyrannize.

 

 But if in Court so just a man there be

(In Court a just man, yet unknown to me)

Who does his needful flattery direct,

Not to oppress and ruin, but protect

(Since flattery, which way soever laid,

Is still a tax on that unhappy trade);

If so upright a statesman you can find,

Whose passions bend to his unbiased mind,

Who does his arts and policies apply

To raise his country, not his family,

Nor, whilst his pride owned avarice withstands,

Receives close bribes through friends' corrupted hands?

 

 Is there a churchman who on God relies;

Whose life, his faith and doctrine justifies?

Not one blown up with vain prelatic pride,

Who, for reproof of sins, does man deride;

Whose envious heart makes preaching a pretense,

With his obstreperous, saucy eloquence,

To chide at kings, and rail at men of sense;

None of that sensual tribe whose talents lie

In avarice, pride, sloth, and gluttony;

Who hunt good livings, but abhor good lives;

Whose lust exalted to that height arrives

They act adultery with their own wives,

And ere a score of years completed be,

Can from the lofty pulpit proudly see

Half a large parish their own progeny;

Nor doting bishop who would be adored

For domineering at the council board,

A greater fop in business at fourscore,

Fonder of serious toys, affected more,

Than the gay, glittering fool at twenty proves

With all his noise, his tawdry clothes, and loves;

 

 But a meek, humble man of honest sense,

Who, preaching peace, does practice continence;

Whose pious life's a proof he does believe

Mysterious truths, which no man can conceive.

If upon the earth there dwell such God-like men,

I'll here recant my paradox to them,

Adore those shrines of virtue, homage pay,

And, with the rabble world, their laws obey.

 

 If such there be, yet grant me this at least:

Man differs more from man, than man from beast.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.social-exclusion-housing.com

Szatíra az ész és az ember ellen (részletek) (Magyar)

 Bárcsak lehetnék szabad lélek én,

(ki vesztemre e furcsa csodalény:

ember vagyok) s dönthetnék afelett,

hogy mily burokba öntsem testemet,

már inkább lennék majom, medve, eb,

s minden, e balga állatot kivéve,

ki olyannyira büszke az eszére.

 

 Egy hatodik érzékkel mind fölött

tagadni véli a többi ötöt,

s mi ötvenannyiszor visz tévedésbe,

az Észt tevé jó ösztöne fölébe;

az Észt, az elme ignis fatuus-át,

mi mellőzvén a természet szavát

a tévhit rossz ösvényeit kijárva

tüskés bozótba hull és ingoványba;

s míg tévelyegve védi vad szeszélyét,

mászván borult agyának meredélyét,

eszmék között bukdácsol és lehull,

s már majd a kétség tengerébe fúl,

de még könyvekből font tutajra hágva,

kapaszkodik a filozófiába,

ám nem kerül a húnyó fény elébe,

káprázat táncol, pára jő szemére,

s erőtlen hull alá az örök éjbe.

Az öregkort tapasztalat kíséri,

s a sír felé menet talán megérti:

kutatva telt sok hosszú, kínos év,

rossz úton járta mégis életét.

S e büszke gépet íme por fedi,

habár oly bölcs volt, elmés, gőgteli.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tanúnak hívlak, ítéld meg magad:

mi lény galádabb, az ember vagy a vad?

Madár madárnak, vad prédája vadnak,

de embert el csupán emberek adnak.

Amaz szükségből gyilkol, étkeért,

haszon nélkül csak ember ont ki vért;

amaz karommal, foggal azt öli,

mi természettől őt megilleti;

az ember csupa szív, mosoly, barátság,

és zárt karok közt dönti romba társát,

örömmel fáradván okozza vesztét,

nem szükség hajtja őt, de szertelenség.

 

 Amazt az éh s a testi vágy parancsa,

a balga embert rettegése hajtja,

fegyver miatt retteg, hát fegyverért nyúl,

s a rettegéstől félve támad orvul,

félelme szüli minden szenvedélyét,

drágán vett hírét, kérkedő erényét,

s mit szolgaként követ, hatalmi vágyát,

mi vakmerővé is teszi a gyávát;

minden dolgát e jegyben végzi ő,

ezért nagylelkű, nyájas, megnyerő;

s hogy bölcsnek higgyék, bármi kín az ára,

fárasztó maszkot kényszerít magára,

sok gond között így forgácsolva szét

gyötrő, unalmas, álszent életét.

Tekints e lény mélyébe, ott, ahol

erő, szellem, dicsőség egybeforr:

ha jót cselekszik, és a bajt ha tűri,

csupán a biztonság félelme űzi;

ezért oly szomjas hírre, névre elménk,

de gyávák lennénk mindnyájan, ha mernénk.

 

 A tisztesség a józan észt tagadja:

gazember légy, csak ez válik javadra;

az ember becstelen, s a sok csaló

között őszinte szándék nem való,

mert elbukol.

Megóvni híred gyenge igazad,

gazembernek kiált ki mind a gaz;

rossz lesz sorod, megtelve gyötrelemmel,

ha gazok közt kevésbé vagy gazember.

A természeté most, uram, a szó:

az ember gyáva, hát alávaló;

s a különbség, ami azt illeti,

e tényben csupán fokozatbeli,

s ott látom én a kérdés lényegét:

kit illet meg az elsőrendüség.

 

 Megvetésem s dühöm e büszke föld

önhitt és színlelő felére tört,

melyből hiú és öntelt gőgje szól,

szent csalással szabadságról papol,

s szolgát csinál rabszolgatársiból.

 

 S ha van igaz bíró törvényteremben

(igaz bíró? előttem ismeretlen),

ki védelemre kész szavaival,

ki nem rombolni s igázni akar,

(mert bárhová is hat, a cifra szó

e sivár szakmán rég nehéz adó);

s ha élne államférfi oly derék,

ki minden fortélyát s művészetét

elfogulatlan hévvel hasznosítja,

nem önmagát, de népét gazdagítja,

s kezét, amíg csak bírja kapzsisága,

nem nyújtja minden korrupt adományra;

 

 s ha élne pap, ki féli az Urat,

s az útja hit s remény felé mutat,

és nem, ki nagy-kevélyen felfuvódik,

s bűnöst feddvén, rajta gúnyolódik,

vagy arcátlanul harsog szentbeszéde,

s irigy szívét mutatja nyelve éle,

királyt és bölcseket szapulva véle;

kinek csak egyetlen talentuma,

hogy kapzsi, gőgös, kéjsóvár, tunya;

a jót rühelli, ám jól élni vágyna,

de oly mélyre süpped a bujaságba,

hogy ön-nejét viszi paráznaságba;

és alig tűnik el kétszer tiz év,

a pulpitusról ő büszkén lenéz,

s utódait látja: a fél megyét;

de nem is kerge püspök, ostoba,

a püspöki tanácsnak zsarnoka,

bolond piperkőc, bárha nyolcvanéves,

kéjenc pojáca, bárgyú és szeszélyes,

ki csillog-villog, harsog és zajong,

miként az ifjú húszéves bolond;

 

 de jámbor életű s igaz szavú,

mérsékletet gyakorló férfiú,

rejtelmes titkokban hivő, szerény,

ha mégis él ily szent a földtekén,

ezennel íme megkövetem őt,

s az erény eme talpköve előtt

parancsait rajongva végezem.

S még annyit legalább: ha él ilyen,

 

 az embertől sincs oly messze az állat,

mi messze embertől az ember állhat.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap