Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Yeats, William Butler: A Dialogue Of Self And Soul

Yeats, William Butler portréja

A Dialogue Of Self And Soul (Angol)

I

My Soul , I summon to the winding ancient stair;

Set all your mind upon the steep ascent,

Upon the broken, crumbling battlement,

Upon the breathless starlit air,

"Upon the star that marks the hidden pole;

Fix every wandering thought upon

That quarter where all thought is done:

Who can distinguish darkness from the soul

 

My Self .  The consecretes blade upon my knees

Is Sato's ancient blade, still as it was,

Still razor-keen, still like a looking-glass

Unspotted by the centuries;

That flowering, silken, old embroidery, torn

From some court-lady's dress and round

The wodden scabbard bound and wound

Can, tattered, still protect, faded adorn

 

My Soul . Why should the imagination of a man

Long past his prime remember things that are

Emblematical of love and war?

Think of ancestral night that can,

If but imagination scorn the earth

And intellect is wandering

To this and that and t'other thing,

Deliver from the crime of death and birth.

 

My self . Montashigi, third of his family, fashioned it

Five hundred years ago, about it lie

Flowers from I know not what embroidery —

Heart's purple — and all these I set

For emblems of the day against the tower

Emblematical of the night,

And claim as by a soldier's right

A charter to commit the crime once more.

 

My Soul. Such fullness in that quarter overflows

And falls into the basin of the mind

That man is stricken deaf and dumb and blind,

For intellect no longer knows

I, Is from the I, Ought, or I knower from the I Known —

That is to say, ascends to Heaven;

Only the dead can be forgiven;

But when I think of that my tongue's a stone.

 

II

My Self . A living man is blind and drinks his drop.

What matter if the ditches are impure?

What matter if I live it all once more?

Endure that toil of growing up;

The ignominy of boyhood; the distress

Of boyhood changing into man;

The unfinished man and his pain

Brought face to face with his own clumsiness;

 

The finished man among his enemies? —

How in the name of Heaven can he escape

That defiling and disfigured shape

The mirror of malicious eyes

Casts upon his eyes until at last

He thinks that shape must be his shape?

And what's the good of an escape

If honour find him in the wintry blast?

 

I am content to live it all again

And yet again, if it be life to pitch

Into the frog-spawn of a blind man's ditch,

A blind man battering blind men;

Or into that most fecund ditch of all,

The folly that man does

Or must suffer, if he woos

A proud woman not kindred of his soul.

 

I am content to follow to its source

Every event in action or in thought;

Measure the lot; forgive myself the lot!

When such as I cast out remorse

So great a sweetness flows into the breast

We must laugh and we must sing,

We are blest by everything,

Everything we look upon is blest.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://allpoetry.com/poem/8453635-A_Dialogue_Of_Self_And_Soul-by-William_Butler_Yeats

Énem és lelkem párbeszéde (Magyar)

I

Lelkem Ős csigalépcsődre idézlek én;

nagyon ügyelj a meredek fokokra,

tört, rozzant korlátra, a csillagozva

álló légre, mely csupa fény;

csillagra: jelez búvó Sark-vidéket;

vándorló gondolataid

jussanak el forrásukig:

ki választhat szét lelket és sötétet?

 

Énem E fölszentelt kard itt a térdemen

Sato ős kardja. Csorba még nem érte,

tükör a lapja, borotva az éle,

századokon át szennytelen;

egy udvarhölgy ruhájából kitépett

virághímes selyemdarab

a fa hüvelyen megmaradt:

rongyolt védőnek, fakult becses éknek.

 

Lelkem Rég túl virágján, ember-képzelet

mért emlékezne oly dolgokra, melyek

háborút jelképeznek és szerelmet?

Az ős-éj, bár csak képzeled,

föld-létet  méltó gúnyra láthat,

értelmezvén vándorlatát,

innét-oda s mindig tovább,

s nincs már bűne születésnek-halálnak.

 

Énem Montashigi, e néven harmadik,

ötszáz éve formálta; hogy ki hímzé

virágait, színük, akár a szívé,

titok – a nap jelvényeit

szegezem én ilyképp a torony ellen,

mely az éj jelképe csupán,

s pátenst a katona jogán

kérek, hogy a bűnt újra elkövessem.

 

Lelkem E rész ily bősége túlárad, és

hull, elménk medencéjébe; ily ember

süket lesz, néma, vak, mert értelemmel

nincs olyas különbségtevés,

mint van és kell, tudó s tudott; e jelben

az értelem a mennybe szállhat,

csak a holtaknak van bocsánat;

de erre gondolván kő lesz a nyelvem.

 

II

Énem Vak az élő, hörpöli velejét,

mit számít, ha tisztátalan az árok?

Mit, ha mindent újraélek s kiállok?

A növekedés szégyenét;

a fiúkor mocskát és zavarát,

míg férfikorrá változik,

a félkész ember kínjait,

ha saját otrombaságára lát;

 

a férfit ellenségei között?

Ugyan hogy menekülhetne el attól

a mocskoló, eltorzított alaktól,

melyet szemébe tükrözött

sok kaján szem, míg végül ő maga

is el nem hiszi, hogy ez ő,

és mit ér a menekülő,

ha becsülete már a tél hava?

 

Szívesen élek mindent újra, még

egyszer újra, ha élet, hogy kimártod

a vak árkát, a békanyálas árkot,

társait veszejtő vakét;

vagy a legtermékenyebb pocsolya

vár, saját dőreségedet

vagy a nőét szenvedheted,

ha társad bár, nem lelked rokona.

 

Forrásáig készséggel követek

minden történést: legyen tett vagy eszme;

mindent mérek; bocsánatomra lenne!

Bűntudat, ha ily szív kivet,

nagy édesség kezd áradni velünk,

s zenghetjük jókedvünk dalát,

hogy bennünket minden megáld,

áldott minden, amit meglát szemünk.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap