Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Yeats, William Butler: A Prayer for my Daughter

Yeats, William Butler portréja

A Prayer for my Daughter (Angol)

Once more the storm is howling, and half hid

Under this cradle-hood and coverlid

My child sleeps on.  There is no obstacle

But Gregory's wood and one bare hill

Whereby the haystack- and roof-levelling wind,

Bred on the Atlantic, can be stayed;

And for an hour I have walked and prayed

Because of the great gloom that is in my mind.

 

I have walked and prayed for this young child an hour

And heard the sea-wind scream upon the tower,

And under the arches of the bridge, and scream

In the elms above the flooded stream;

Imagining in excited reverie

That the future years had come,

Dancing to a frenzied drum,

Out of the murderous innocence of the sea.

 

May she be granted beauty and yet not

Beauty to make a stranger's eye distraught,

Or hers before a looking-glass, for such,

Being made beautiful overmuch,

Consider beauty a sufficient end,

Lose natural kindness and maybe

The heart-revealing intimacy

That chooses right, and never find a friend.

 

Helen being chosen found life flat and dull

And later had much trouble from a fool,

While that great Queen, that rose out of the spray,

Being fatherless could have her way

Yet chose a bandy-leggèd smith for man.

It's certain that fine women eat

A crazy salad with their meat

Whereby the Horn of Plenty is undone.

 

In courtesy I'd have her chiefly learned;

Hearts are not had as a gift but hearts are earned

By those that are not entirely beautiful;

Yet many, that have played the fool

For beauty's very self, has charm made wise,

And many a poor man that has roved,

Loved and thought himself beloved,

From a glad kindness cannot take his eyes.

 

May she become a flourishing hidden tree

That all her thoughts may like the linnet be,

And have no business but dispensing round

Their magnanimities of sound,

Nor but in merriment begin a chase,

Nor but in merriment a quarrel.

O may she live like some green laurel

Rooted in one dear perpetual place.

 

My mind, because the minds that I have loved,

The sort of beauty that I have approved,

Prosper but little, has dried up of late,

Yet knows that to be choked with hate

May well be of all evil chances chief.

If there's no hatred in a mind

Assault and battery of the wind

Can never tear the linnet from the leaf.

 

An intellectual hatred is the worst,

So let her think opinions are accursed.

Have I not seen the loveliest woman born

Out of the mouth of Plenty's horn,

Because of her opinionated mind

Barter that horn and every good

By quiet natures understood

For an old bellows full of angry wind?

 

Considering that, all hatred driven hence,

The soul recovers radical innocence

And learns at last that it is self-delighting,

Self-appeasing, self-affrighting,

And that its own sweet will is Heaven's will;

She can, though every face should scowl

And every windy quarter howl

Or every bellows burst, be happy still.

 

And may her bridegroom bring her to a house

Where all's accustomed, ceremonious;

For arrogance and hatred are the wares

Peddled in the thoroughfares.

How but in custom and in ceremony

Are innocence and beauty born?

Ceremony's a name for the rich horn,

And custom for the spreading laurel tree.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poets.org/viewmedia.php/prmMID/15530

Imádság lányomért (Magyar)

Kinn szél süvölt, s itt benn, míg takarója

s bölcsője odva félig rejtve óvja,

a lányom alszik. Nincs gát, semmi se,

egy domb csak, s Gregoryék erdeje,

ami az Atlantin nevelkedett

kazlakat döntő szél útjába áll;

s én föl-le járok egy órája már,

s imádkozom: gond gyötri lelkemet.

 

Imádkoztam hosszan e gyermekért,

s hallottam, a toronyban sír a szél,

s a híd íve alatt; és hogy süvölt

a szilfák közt, az ár fölött,

és zaklatottan arról képzelődtem:

bomlott dobszóra megjelennek

a jövendő idők, a tenger

gyilkos ártatlansága küldi őket.

 

Bár lenne szép, de ne afféle szép,

hogy megzavarja más ember szemét,

vagy tükre a sajátját. Az olyan,

megáldva szépséggel túlságosan,

élete minden célját benne látja,

s természetes jóságát és a szívbe

látó meghittséget elveszítve

rosszul választ, s nem lesz igaz barátja.

 

Túl szép Heléna unta életét,

majd egy bolond miatt sok bajt megért

s a nagy Királynő, tengerhab szülötte,

apátlan bár, saját kedvét követve,

a rút kovácsot választotta férjnek;

tehát a szép nők, annyi biztos,

bolondgombát esznek a húshoz,

s az áldás így, mely részük, semmivé lesz.

 

Főként azt kell majd megjegyeznie:

nem ajándék, de bér mások szive,

s azé, kinek szépsége nem hibátlan;

s hogy bár bolondultak, de hányan,

a szépségért, bölccsé báj tette őket;

és sok szegényt, ki kóborolt rég,

szeretett, s hitte, hogy szerették,

örökre boldog kedvesség kötött meg.

 

Bár lenne rejtve nőtt, dúslombu fa,

s mint csalogány minden gondolata,

s bár rajta kívül semmivel ne

törődne, csak az áradó hangra figyelne

s vadászatba másképp ne kezdve,

csak jókedvében, sem vitába,

ó, zöld babérfává ha válna,

egy kedves, régi helyre gyökerezve!

 

Lelkem, mivel a neki drága lelkek,

s olyan szépség, melyben öröme telhet,

gyéren teremnek, lassan puszta lett;

de tudja: a fullasztó gyűlölet

tán minden rossz között a legnagyobb rossz.

S ha egy lélekben gyűlölet nem él,

bárhogy tépje a fát a szél,

nem hagyja el a csalogány a lombot.

 

Szellemi gyűlöletnél nincs mi rosszabb:

tartson majd minden elvet átkozottnak –

avagy nem láttam-e a legszebb

nőt, a bőségszaruból születettet,

elvakultságból mint becsülte le

és dobta el mindazt az áldást,

miért nyugodtabb lélek hálás,

egy fujtatóért, vad léggel tele.

 

S ha minden gyűlölet kivész belőle,

gyökeresen ártatlan lesz a lélek,

és rájön: önmagától

retteg s örül, magától bátor,

s mit ő akar, azt akarja az Ég is,

s hogy ő, bár minden száj morog,

süvölt minden szeles sarok,

fúj minden fújtató – boldog tud lenni mégís.

 

S bár vinné őt a férje olyan házba,

hol él a múlt idők minden szokása!

Mert gyűlölet és arrogancia

a zsibvásárok áruja,

szertartás és szokás és semmi más

hozza szépség s ártatlanság gyümölcsét.

A szertartás más neve: bőség,

s a dús babérfáé: szokás.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap