Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Yeats, William Butler: The Man Who Dreamed of Fairyland

Yeats, William Butler portréja

The Man Who Dreamed of Fairyland (Angol)

He stood among a crowd at Drumahair;      
  His heart hung all upon a silken dress,       
  And he had known at last some tenderness,          
Before earth made of him her sleepy care;   
But when a man poured fish into a pile,
  It seemed they raised their little silver heads,        
  And sang how day a Druid twilight sheds
Upon a dim, green, well-beloved isle,          
Where people love beside star-laden seas;   
  How Time may never mar their faery vows
  Under the woven roofs of quicken boughs:           
The singing shook him out of his new ease. 

As he went by the sands of Lisadill,
  His mind ran all on money cares and fears,
  And he had known at last some prudent years
Before they heaped his grave under the hill;
But while he passed before a plashy place,  
  A lug-worm with its gray and muddy mouth        
  Sang how somewhere to north or west or south    
There dwelt a gay, exulting, gentle race;
And how beneath those three-times blessed skies   
  A Danaan fruitage makes a shower of moons,      
  And as it falls awakens leafy tunes:           
And at that singing he was no more wise.   

He mused beside the well of Scanavin,
  He mused upon his mockers: without fail  
  His sudden vengeance were a country tale,           
Now that deep earth has drunk his body in;
But one small knot-grass growing by the pool         
  Told where, ah, little, all-unneeded voice!
  Old Silence bids a lonely folk rejoice,        
And chaplet their calm brows with leafage cool;     
And how, when fades the sea-strewn rose of day,  
  A gentle feeling wraps them like a fleece, 
  And all their trouble dies into its peace;
The tale drove his fine angry mood away.   

He slept under the hill of Lugnagall;
  And might have known at last unhaunted sleep    
  Under that cold and vapour-turbaned steep,         
Now that old earth had taken man and all:
Were not the worms that spired about his bones     
  A-telling with their low and reedy cry,      
  Of how God leans His hands out of the sky,        
To bless that isle with honey in His tones;   
That none may feel the power of squall and wave,
  And no one any leaf-crowned dancer miss
  Until He burn up Nature with a kiss:         
The man has found no comfort in the grave.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com

Aki Tündérországról álmodott (Magyar)

Dromahair. Szerte vásáros tömeg.
Bódulva bámult egy selyemruhát,
és végre csókot is kapott, puhát,
még mielőtt a föld szerette meg;
de egyszer úgy daloltak a halak
felütve csöpp, ezüst fejéküket,
hogy él egy elfelejtett kék sziget,
hol színaranyban ég a virradat;
a nép a dúlt vizek mögött ölel,
a nászi eskü nem csalárd soha,
fönn leng az ágak tünde sátora:
s a dal sebét, a régit tépte fel.

Lissadell. Vándorút, porlepte part.
Agyában pénzgond s rettegés lakott,
és látott végre pár nyugodt napot,
még mielőtt rádőlt a barna hant;
de egyszer feldalolt a tócsaszél,
egy vízi féreg, sáros, szürke száj,
hogy van egy északi vagy déli táj,
hol víg, erős, kiművelt fajta él;
az alkony ott ezüstöt záporoz,
s egy táncos láb ha éhesen megáll,
a nap s a hold arany gyümölcsbe száll:
és szólt a dal. Hiába volt okos.

Scanavin. Mélán ült a kút előtt.
Mélázott gúnyolóin: hátha gyors,
mesébeillő bosszut ád a sors -
aztán a földi éj beszívta őt;
de a vizenyőn egy kis fűcsomó
a messziről mesélt, kegyetlenül,
hol szépszavú a csend s a nép örül,
a tenger árja bármi tomboló,
bárhogy cikáz a mélyezüst vihar;
s az óriás gubáju éjfelen
a szeretők nyugalma végtelen.
Elűzte jóleső dühét a dal.

Lugnagall. Már a domb alatt aludt.
A szikla hűvös pára-fátyolán
kisértet végre nem jut át talán,
most, hogy lezárva minden földi út:
hát csontjain nem férgek csüggnek-é,
kik hosszan, áthatón sikoltanak,
hogy Isten ujja - nyár az ég alatt,
mely fényt bocsát a táncosok fölé,
ahol a víz álomtalan palást.
Mért álmodnának ők, a boldogok,
mig Isten végső csókja föllobog?
A sírban sem talált vigasztalást.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaG. Á.

minimap