Borges, Jorge Luis: A nap vége Villa Luróban (Ultimo sol en Villa Ortúzar Magyar nyelven)

La calle es como una herida abierta en el cielo. 
Yo no sé si fue un Ángel o un ocaso la claridad que ardió en la hondura. 
Insistente, como una pesadilla, carga sobre mí la distancia. Al horizonte un alambrado le duele. 
El mundo está como inservible y tirado. 
En el cielo es de día, pero la noche es traicionera en las zanjas. 
Toda la luz está en las tapias azules y en ese alboroto de chicas. 
Ya no sé si es un árbol o es un dios, ese que asoma por la verja herrumbrada. 
Cuántos países a la vez: el campo, el cielos, las afueras. Hoy he sido rico de calles y de ocaso filoso y de la tarde hecha estupor. 
Lejos, me devolveré a mi pobreza.

Utolsó Ítélet estéje.
Az utca égre fakadó seb.
Nem tudom, egy Angyal volt-e vagy az alkony, az az izzó fény a mélyben.
Folytonosan rám zuhan a messziség, mint egy lidércnyomás.
A láthatárt szögesdrót kínozza.
A világ értelmetlen és unalmas.
Az égen még nappal van, de az árkok mélyén már az éj ólálkodik.
Minden fény ott ragyog a kék közfalakon és a lányzsivajban.
Nem tudom, hogy egy fa vagy egy isten tűnik-e föl a rozsdás rácsoskapuban.
Hány különböző tárgy egyidőben: a mező, az ég, s ami körülveszi.
Ma több utcával, egy vakító alkonyattal és egy kábító naplementével lettem gazdagabb.
Aztán majd újra visszatérek a szegénységhez.