Cáceres, Omar: Lakatlan kék (Azul deshabitado Magyar nyelven)

Y, ahora, recordando mi antiguo ser, los lugares que yo he habitado,
Y que aún ostentan mis sagrados pensamientos,
Comprendo que el sentido, el ruego con que toda soledad extraña nos sorprende
No es más que la evidencia que de la tristeza humana queda.
 
O, también la luz de aquel que rompe su seguridad, su consecutiva atmósfera
Para sentir cómo al retornar, todo su ser estalla dentro de un gran número,
Y saber que “aún” existe que “aún” alienta y empobrece pasos en la tierra
Pero que está ahí absorto, igual sin dirección,
Solitario como una montaña diciendo la palabra entonces:
De modo que ningún hombre puede consolar al que así sufre:
Lo que él busca, aquellos por quienes él llora ahora,
Lo que ama, se ha ido también lejos, alcanzándose!

És most, régvolt létemre emlékezve, a helyekre, ahol laktam
és amelyek felmutatják még szent gondolataim nyomát,
megértem, hogy értelme, a sóvárgás, amellyel minden furcsa magány meglep minket,
nem egyéb, mint evidencia, az emberi bánat üledéke.
 
Vagy, úgyszintén, visszfénye annak, aki szétzúzza biztonságát, újratermelődő légkörét,
hogy megérezze, amint visszatérve, egész lénye egy nagy számban robban szilánkokra
és tudja, hogy „még létezik", hogy „még" ösztökéli és visszafogja lépteit a földön,
ám egy helyben marad töprengve, egyformán, céltalanul,
akár egy hegy, magányosan, míg kimondja a szót „Akkor";
így aztán nincs ember, aki megvigasztalhatná az ekként szenvedőt:
amit ő keres, akikért ő most sír,
amit szeret, mindez úgyszintén messzetűnt és egymás nyomába ér!