Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Cáceres, Omar: Végső látogatók (Extremos visitantes Magyar nyelven)

Cáceres, Omar portréja

Extremos visitantes (Spanyol)

Exuberantes lejanías realizándose en mi huerto, sumergiéndose en mis árboles.
Lo comprendo: el viento, este viento, es el alma de las distancias:
rompiendo cielos, en todo encuentro vuelca su vida,
no se inviste de tiempo para presenciar completa la vida de las cosas;
su sabiduría estrena siempre, incorporándose,
reanudando todos los secretos, inundándolos, sin remover
su indócil fermento, su numerosa pasión;
semejante a un poeta unánime, solidario, cosmológico, central,
que testifica en su propio espíritu lo que en la naturaleza se confina,
que no erige temas,
porque su mirada no cabe en un solo éxtasis de aire;
sino que, ingrávida, todo lo anima y lo devuelve a su constancia.
 
Ahí vivo, en medio de esos ímpetus, solemne en ese afán,
del viento, de ese viento, que se retuerce en mi huerto y se ostenta adentro de mis árboles.
No mueve una hoja sólo ni besa cada flor, simultánea,
soberanamente se presenta a todas, las abraza, sin separarse de su yo;
es una sujeción recíproca, constante, de todas partes,
hacia un punto inaccesible de morbidez ufana,
ni requiere substancia;
ese viento es la bandera estrecha de las almas! - Ah,
cómo evadirme, sin embargo, de ese atormentado suelo, cómo huir,
qué bríos, qué lanzas apagadas me clavan, me mantienen en pie,
en antiguo carácter de novela, obligatorio, pudiendo
descolgarme solo y escapar desnudo hacia tempestades de alturas desoídas, incompletas,
lavar mi espíritu, mojarlo, en la lengua sin refrán
de cascadas de sollozos que socavan las tinieblas, que trasudan,
queriendo encontrarlo todo, cruzar su sueño con esa hebra de luz mojada.
 
Coraza de tormentos, de escombros victoriosos,
invasión de altura comprobándose en mármoles de espanto, pierna interrena;
en medio de ese alud pasado, rodeado de fantasmas de fantasmas para poder pensar,
de presencias que me agarran desesperadamente, que se agotan,
husmeando su losa viva, el pedestal de su absoluto y soberano ídolo,
pero en quienes todo fuego, toda aptitud terrena se ha perdido;
destinado a lo indecible, víctima suma, como aquel
que sabe la sombra de un muerto porque frecuenta
el más duro suceso de sus obscuras y tardías potestades,
desempeñando, oh sol parecido a todas las sombras, tenaz,
la fortuna sagrada de ese hálito, trémulo
de un espejo contra todas las guerras, sobreviviente,
triunfante estoy en ese recóndito reposo - como un sollozo
que bulle en su incenso plantel y que anula
los brios de su vasta emergencia a trechos traicionada
para titular sus sufrimientos!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://books.google.hu/books

Végső látogatók (Magyar)

Buja messzeségek valósulnak meg kertemben, belemerülnek a fákba.
Értem én: a szél, ez a szél a távolságok lelke:
egeket tör át, minden találkozásba az életét zúdítja,
nem kell időbe öltöznie, hogy a dolgok teljes életét élje át;
bölcsessége mindig újkeletű, feltápászkodik,
újrakezdi a minden-titkokat, elönti őket, fel sem kavarja
engedetlen kovászukat, számos szenvedélyüket;
olyan, mint egy költő, egy-lelkű, egyet érző, központi, mindentudó,
saját szellemében tanúskodik, mi mindent zár magába a természet,
témákat tár elénk,
mert tekintete nem fér a levegő egyetlen mámorába,
hanem, súlytalanul, megeleveníti mindet, s utóbb visszaadja állandóságukat.
 
Itt élek, ilyen indulatok közt, ilyen sóvárgástól ünnepélyesen,
a szélben, ebben a szélben, amely kertemben hánykolódik és fáimban mutatja meg magát.
Nem egy levelet moccant, nem egyenként csókolja a virágokat; egyidejűen,
fenségesen jelenik meg mindnek, és úgy öleli őket, hogy énjük egy marad velük;
kölcsönös alárendeltség ez, állandó, mindenfelől jövő,
egy kevély lankatagság elérhetetlen célja felé törő,
s még anyagra sincs szüksége hozzá.
Ez a szél a lelkek keskeny lobogója! - Ó,
hogyan szökhetnék meg mégis ettől a meggyötört földtől, hogyan menekülhetnék
micsoda lendület, micsoda kioltott lándzsák hasítanak belém, tartanak meg állva,
mint ódon regényhőst a rámért kötelesség, amikor
kitörhetnék egyedül és meztelen szökhetnék sosem hallott, befejezetlen magaslatok viharaihoz,
megmártózva, megmosva szellemem az ismétlés nélküli nyelvben,
homályt alámosó, mindenen átszivárgó zokogás-zuhatagban,
mert mindennel találkozni akar, s azt, hogy e nedves fény-nyaláb keresztezze álmát.
 
Gyötrelmek páncélja, győzedelmes romoké;
csúcsokat rohamozni borzadály-márványba gyökerezett lábbal.
Benn e lezúduló görgetegben, míg kísértetek
kísértetei ólálkodnak itt, hogy gondolkodni tudjak:
itt vannak, kétségbeesve csimpaszkodnak rám, belepusztulnak,
csakhogy szaglászhassák eleven sírkövüket, abszolút és fejedelmi bálványuk talapzatát,
de akikből minden tűz, minden földi készség kilobbant,
a mondhatatlanra kijelölve hát, legfőbb áldozatuk, mint az,
ki tudja egy halott árnyát, mert bejáratos
sötét és kései szellem-voltuk legsötétebb kamráiba,
konokul végrehajtva -ó, minden árnyhoz hasonlatos nap!-
a lélegzés szent kincsadományát, a minden háború ellen
emelt reszkető tükörbe, túlélve mégis
és diadalmasan e rejtett nyughelyen, akár a nyüzsgő tenyészetében
zubogó zokogás, amely semmivé teszi
olykor el is árult roppant kényszerének indulatait,
csakhogy néven nevezhesse a szenvedést.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaA. L.

minimap