Kamrájukban virágokat préselnek,
vagy hajszálakat számlálgatnak,
vagy felsorolják a nevét azoknak az asszonyoknak,
akiket szerettek vagy szeretni akartak,
vagy szerették volna, ha szerethették volna.
Kihajolnak az ablakukon,
bámulják a világot, és mosolyognak,
mert a magány kényelmes dolog.
Vagy sírnak, merthogy olyan szomorú.
Vagy átkozódnak, mert ha nem,
mi értelme lenne életüknek.
Gyakran megrészegülnek
dohánytól és pálinkától
és nemi gyönyöröktől és más
hasonló idegizgalmaktól,
vagy egyszerűen a tavaszi levegőtől...
De ha valaki hozzájuk ér,
szánalmasan elpityerednek, s akkor
búskomorságuk gyógyíthatatlan.
Néha kitárják a kaput,
sétálnak, szomszédokkal beszélgetnek,
megértenek néhány igazságot,
szenvednek és reménykednek
mint a világon mindenki,
és írnak egypár sort,
egy könyvet, vagy több könyvet
emlékeznek a világra napok,
hónapok, évek vagy évszázadok óta.