Guillén, Nicolas: Che Comandante

No porque hayas caído 
tu luz es menos alta.
Un caballo de fuego
sostiene tu escultura guerrillera
entre el viento y las nubes de la Sierra.
No por callado eres silencio.
Y no porque te quemen,
porque te disimulen bajo tierra,
porque te escondan
en cementerio, bosques, páramos,
van a impedir que te encontremos
Che Comandante,
amigo.

Con sus dientes de júbilo
Norteamérica ríe. Más de pronto
revuélvese en su lecho
de dólares. Se le cuaja
la risa en una máscara,
y tu gran cuerpo de metal
sube, se disemina
en las guerrillas, como tábanos,
y tu ancho nombre herido por soldados
ilumina la noche americana
como una estrella súbita, caída
en medio de una orgía.
Tú lo sabias, Guevara,
pero no lo dijiste por modestia,
por no hablar de ti mismo.
Che Comandante,
amigo.

Estás en todas partes. En el indio
hecho de sueño y cobre. Y en el negro
revuelto en espumosa muchedumbre,
y en el ser petrolero y salitrero,
y en el terrible desamparo
de la banana, y en la gran pampa de las pieles,
y en el azúcar y en la sal y en los cafetos,
tú, móvil estatua de tu sangre como te derribaron,
vivo, como no te querían,
Che Comandante,
amigo.

Cuba te sabe de memoria. Rostro
de barbas que clarean. Y marfil
y aceituna en la piel de santo joven.
Firme la voz que ordena sin mandar,
que manda compañera, ordena amiga,
tierna y dura de jefe camarada.
Te vemos cada día ministro,
cada día soldado, cada día
gente llana y difícil
cada día.
Y puro como un niño
o como un hombre puro,
Che Comandante,
amigo.

Pasas en tu descolorido, roto, agujereado
traje de campaña.
El de la selva, como antes
fue el de la Sierra. Semidesnudo
el poderoso pecho de fusil y palabra,
de ardiente vendaval y lenta rosa.
No hay descanso.
¡Salud Guevara!
O mejor todavía desde el hondón americano:
Espéranos. Partiremos contigo. Queremos
morir para vivir como tú has muerto,
para vivir como tú vives,
Che Comandante,
amigo.

Azért, mert harcban elestél,
fényed nem lett csekélyebb.
Tüzes ló tartja hátán
tested gerilla-harcos szobrát
a szél és a fellegek közt, fenn a Sierrán.
Mért, mert hallgatsz, nem vagy a csönd még.
S azért, mert lángnak adnak,
mert földdel takargatnak téged,
mert rejtve rejtegetnek
temetőn, erdőn, pusztaságon,
nem állhatják utunk, hogy rád találjunk,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Örömujjongó fogsorral
nevet Észak-Amerika. Nagy sietve
végighempergőzik dollár-
ágyán. Görcsös nevetését
arcán torz álarccá merevíti;
a te nagy fém-tested pedig
felszáll, szerteszóródik
gerillák - bőgölyök - csapatává,
s széles neved, a katonáktól megsebesített,
Amerika éjét beragyogja,
akár egy orgia közepébe
hulló hirtelen csillag.
Te tudtad ezt, Guevara,
csak nem mondtad szerénységből,
hogy ne szóljon szád magadról,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Te mindenütt ott vagy. Az álomból
ős rézből gyúrt indiánban. A négerben,
akit most tajtékos tömeggé ráztak,
meg a salétrom és az olaj élhetetlen teremtményében,
meg a banán elrettentő
elhagyatottságában, a bőrtermő nagy pampában,
meg a cukorban, a sóban és a kávécserjében,
te vagy, véred mozduló szobra - ahogy leterítettek,
elevenen - ahogyan nem akartak,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Kuba kívülről megtanult téged. Egy arc,
szakállas, fénytől fényes. És elefántcsont
ős olajbogyó egy szent ifjú bőrében.
Szilárd a hang, mely rendel, nem parancsol,
társként parancsol, rendelkezik barátként,
lágy is, kemény is elvtárs-parancsnok hangj a.
Látunk téged naponta miniszternek,
naponta katonának, naponta
egyszerű, ámde nehéz népnek
naponta.
És tisztának, akár a gyermek,
vagy akár egy tiszta férfi,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Mégy, kifakult, rongyos, átlyuggatott
terep-ruhádban.
Most őserdőhöz illő, mint illett
a Sierrához korábban. Az erőteljes,
meztelen mellkast félig puska takarja,
s a szó: forró forgószél és gyöngéd rózsa.
Nincs pihenésed.
Üdv, Guevara!
Vagy inkább - Amerika mélyéből -:
Várj meg minket! Veled tartunk. Halni
akarunk az életért, ahogyan te haltál,
hogy éljünk, ahogyan te élsz,
parancsnokunk, Che,
barátom.

 
1967. október 15.