Heraud, Javier: Elégia (Elegía Magyar nyelven)

Tú quisiste descansar
En tierra muerta y en olvido.
Creías poder vivir solo
En el mar, o en los montes.
Luego supiste que la vida
Es soledad entre los hombres
Y soledad entre los valles.
Que los días que circulaban
En tu pecho sólo eran muestras
De dolor entre tu llanto. Pobre
Amigo. No sabías nada ni llorabas nada.

Yo nunca me río
De la muerte.
Simplemente
Sucede que
No tengo
Miedo
De
Morir
Entre
Pájaros y árboles.

Yo no me río de la muerte.
Pero a veces tengo sed
Y pido un poco de vida,
A veces tengo sed y pregunto
Diariamente, y como siempre
Sucede que no hallo respuestas
Sino una carcajada profunda
Y negra. Ya lo dije, nunca
Suelo reír de la muerte,
Pero sí conozco su blanco
Rostro, su tétrica vestimenta.

Yo no me río de la muerte.
Sin embargo, conozco su
Blanca casa, conozco su
Blanca vestimenta, conozco
Su humedad y su silencio.
Claro está, la muerte no
Me ha visitado todavía,
Y ustedes preguntarán: ¿qué
Conoces? No conozco nada.
Es cierto también eso.
Empero, sé que al llegar
Ella yo estaré esperando,
Yo estaré esperando de pie
O tal vez desayunando.
La miraré blandamente
(No se vaya a asustar)
Y como jamás he reído
De su túnica, la acompañaré,
Solitario y solitario.

Szerettél volna megpihenni.
halott földben és feledésben:
Azt hitted, egymagadban élhetsz
tengeren, hegyeken bolyongva.
Aztán megtudtad, hogy az élet
magány az emberek között,
a völgyekben magány az élet.
Hogy mellkasodban a napok
csak fájdalmad jelei,
könnyre könnyek. Szegény
barát. Semmit se tudtál, semmin se sírtál akkor.

Én sohasem nevetek
a halálon.
Egyszerűen
csak arról van szó,
félni se
tudok
a
haláltál
madarak és fák
társaként.

Én sohasem nevetek a halálon.
De néha szomjazom,
és kortyolnék némi életet,
néha szomjazom, és kérdezek
nap nap után, és általában
kérdéseimre semmi válasz,
csak nevetés, rejtélyes
és sötét. Már mondtam, sohasem
szoktam nevetni a halálon,
de ismerem, jól ismerem
fehér arcát, gyászos leplét.

Én sohasem nevetek a halálon.
Mindazonáltal ismerem
fehér házát, ismerem
fehér leplét, jól ismerem
nyirkosságát és csöndjét.
Nyilvánvaló, a halál még
nem látogatott el hozzám,
és ha megkérdik: milyennek
ismered? - nincs mit felelnem.
Ez nyilvánvaló bizonnyal.
De tudom, ha megérkezik,
nem érkezik váratlanul,
érkezését állva várom,
vagy talán reggelizem majd.
Lágyan nézek a halálra
(ne ijessze meg az arcom),
és minthogy sosem nevettem
tunikáján, társa leszek,
egyedüli és egyetlen.