Heredia, José María: A száműzött himnusza (Himno del desterrado Magyar nyelven)

Reina el sol, y las olas serenas

Corta en torno la proa triunfante,

Y hondo rastro de espuma brillante

Va dejando la nave en el mar.

«¡Tierra!» claman; ansiosos miramos

Al confín del sereno horizonte,

Y a lo lejos descúbrese un monte...

Le conozco... ¡Ojos tristes, llorad!

 

Es el Pan... En su falda respiran

El amigo más fino y constante,

Mis amigas preciosas, mi amante...

¡Qué tesoros de amor tengo allí!

Y más lejos, mis dulces hermanas

Y mi madre, mi madre adorada,

De silencio y dolores cercada

Se consume gimiendo por mí.

 

Cuba, Cuba, que vida me diste,

Dulce tierra de luz y hermosura,

¡Cuánto sueño de gloria y ventura

Tengo unido a tu suelo feliz!

¡Y te vuelvo a mirar...! ¡Cuán severo

Hoy me oprime el rigor de mi suerte!

La opresión me amenaza con muerte

En los campos do al mundo nací:

 

Mas, ¿qué importa que truene el tirano?

Pobre, sí, pero libre me encuentro:

Sola el alma del alma es el centro:

¿Qué es el oro sin gloria ni paz?

Aunque errante y proscripto me miro,

Y me oprime el destino severo,

Por el cetro del déspota ibero

No quisiera mi suerte trocar.

 

Pues perdí la ilusión de la dicha,

Dame ¡oh gloria! tu aliento divino.

¿Osaré maldecir mi destino,

Cuando puedo vencer o morir?

Aun habrá corazones en Cuba

Que me envidien de mártir la suerte,

Y prefieran espléndida muerte

A su amargo, azaroso vivir.

 

De un tumulto de males cercado

El patriota inmutable y seguro,

O medita en el tiempo futuro,

O contempla en el tiempo que fue,

Cual los Andes en luz inundados

A las nubes superan serenos,

Escuchando a los rayos y truenos

Retumbar hondamente a su pie.

 

¡Dulce Cuba! en tu seno se miran

En su grado mas alto y profundo,

La belleza del físico mundo,

Los horrores del mundo moral.

Te hizo el Cielo la flor de la tierra:

Mas tu fuerza y destinos ignoras,

Y de España en el déspota adoras

Al demonio sangriento del mal.

 

¿Ya qué importa que al cielo te tiendas,

De verdura perenne vestida,

Y la frente de palmas ceñida

A los besos ofrezcas del mar,

Si el clamor del tirano insolente,

Del esclavo el gemir lastimoso,

Y el crujir del azote horroroso

Se oye sólo en tus campos sonar?

 

Bajo el peso del vicio insolente

La virtud desfallece oprimida,

Y a los crímenes y oro vendida

De las leyes la fuerza se ve.

Y mil necios, que grandes se juzgan

Con honores al peso comprados,

Al tirano idolatran, postrados

De su trono sacrilego al pie.

 

Al poder el aliento se oponga,

Y a la muerte contraste la muerte:

La constancia encadena la suerte;

Siempre vence quien sabe morir.

Enlacemos un nombre glorioso

De los siglos al rápido vuelo:

Elevemos los ojos al cielo,

Y a los años que están por venir.

 

Vale más a la espada enemiga

Presentar el impávido, pecho,

Que yacer de dolor en un lecho,

Y mil muertes muriendo sufrir.

Que la gloria en las lides anima

El ardor del patriota constante,

Y circunda con halo brillante

De su muerte el momento feliz.

 

¿A la sangre teméis...? En las lides

Vale más derramarla a raudales,

Que arrastrarla en sus torpes canales

Entre vicios, angustias y horror.

¿Qué tenéis? Ni aun sepulcro seguro

En el suelo infelice cubano.

¿Nuestra sangre no sirve al tirano

Para abono del suelo español?

 

Si es verdad que los pueblos no pueden

Existir sino en dura cadena,

Y que el Cielo feroz los condena

A ignominia y eterna opresión,

De verdad tan funesta mi pecho

El horror melancólico abjura,

Por seguir la sublime locura

De Washington y Bruto y Catón.

 

¡Cuba! al fin te verás libre y pura

Como el aire de luz que respiras,

Cual las ondas hirvientes que miras

De tus playas la arena besar.

Aunque viles traidores le sirvan,

Del tirano es inútil la saña,

Que no en vano entre Cuba y España

Tiende inmenso sus olas el mar.

Tűz a nap, lágy tengerár taréját

gályánk orra délcegen hasítja,

tajtékot túr, csillog, mély a csíkja,

száll hajónk, ringatják a habok.

– Föld! – kiáltják; fürkésszük szorongván

láthatárunkat a tiszta égen,

s hegyhát dereng föl a messzeségben ...

Ösmerem ... Bús szemek, sírjatok!

           

Ez a Pan... Lankáin tölti éltét

legderekabb s leghívebb barátom,

sok jó pajtásom s a mátkapárom ...

Mily kincs vár ott, mily sok szeretet!

Távolabb meg két édes hugocskám

s anyám lakik, imádott anyácskám,

csönd s fájdalmak közepette vár rám,

értem sóhajt aggódván s eped.

 

Kuba, Kuba, mily életet adtál,

fény és szépség gyönyörű viránya,

bennem siker s dicsvágy minden álma

csak boldog rögödért egyesült!

S bámullak!... Mily bőszen űz a sorsom,

sújt le vakvégzet szigora által!

Fenyeget az elnyomás halállal,

ama földön, mely világra szült.

 

Ám mit bánom, mint mennydörg a zsarnok?!

Szegényen biz, de szabadon élek,

hisz mindennek leglelke a lélek.

Kell-e arany, ha nincs béke s üdv?

Kóbor, bújdosó, bármerre nézzek,

senyvedés, mit zord végzet reám mért,

ám az ibér zsarnok jogaráért

sem adnám sorsom, bárhova űz.

 

Vesszen bár ábrándja létörömnek,

csak szent erőd, ó hírvágy, elontson!

Merhetem-é átkozni a sorsom,

ha meghalhatok vagy győzhetek?

Lészen még miljom hő szív Kubában,

mártír sorsom vélem ki megosztván

inkább vágy halált, mely dics-ragyogvány,

mint keserű, kétes életet.

 

Cenkek ingatag tömkelegében

elvhű, szilárd honfi eltünődőn

elmélkedik jövendő időkön,

vagy a múltak emlékén mereng,

mint az Alpok, sugár mosta szirtsor,

derűs bérclánc, felhőknek fölötte,

hallja csak, mint zúg mennykő dörögve,

mély visszhang, tövénél, odalent.

 

Édes Kuba, ott látszik öledben

mindaz, mi tetőtől talpig áthat:

bájköre az eföldi világnak

s száz szörnnyel az erkölcsi világ.

Égig sarjad földednek virága,

ám nem sejted erőd s hívatásod,

spanyolhoni zsarnokban imádod

gonoszság vérengző démonát.

 

Rengetegit örökzöld növénynek

mennyboltig szökkentened mit ér hát,

s borzongó pálmáknak halántékát

kínálnod, csókdossa óceán,

hogyha ripők kényúr harsogása

s rabszolga panaszos nyögdelése

s iszonyú korbács süvöltözése

hallatszik mezőiden csupán?!

 

Orcátlan gaztettek súlya nőttén

sínylik az erény, porba terülvén,

megváltható aranyon a bűntény,

törvények érvénye oda hát.

Ítélkezik ezer balga fennen,

pénzen vett méltóság nagyban ágál,

szentségtörő trónnak zsámolyánál

görnyed, bálványozza zsarnokát.

 

Bátor szív, szegülj szembe a kénnyel,

küzdj, halál, halálnak ellenállva,

a sorsot szilárd hit veri láncra,

mindig az győz, ki halálra kész.

Dicső zengzetű nevet rivalljunk

gyorsan szálld századok elébe,

pillantásunkat vessük az égre,

szem, jövendő esztendőkbe nézz!

 

Többet ér támadó kard elébe

tárni keblet, hőst, rettenthetetlent,

mint fájdalmak közt ágyban ha fetreng

s ezer halált hal a senyvedő.

Állhatatos honfit a csatákon

győzelem lelkesít, lángra gyújtva,

s tündöklő dicsfénnyel koszorúzza,

holta boldog perce hogyha jő.

 

Félsz-e vértől tán? ... Inkább tusákon

hadd zubogjon forró zuhatagja,

mintsem rút ér-csövekben rohassza

bűn, elfajzás, báva rettenet.

Mért remegsz? Ád biztos síri vermet

bajsújtott kubai televényünk.

Kényúrnak nem azért kell-e vérünk,

hogy dúsítson hispán földeket?!

 

Ha igaz: nem létezhet a sok nép

másként, csak kemény rabláncra verve,

s örök szolgasorsra, kínkeservre

kárhoztatja mind a komisz ég,

keblem e gyászjóslatra riadtan,

mélabús iszonnyal visszaborzad,

Washingtonnak, Brutusnak s Catónak

hogy kövesse szent őrűletét.

 

Kuba! Szabad s tiszta leszel egykor,

mint a lég, sugártól ittasulván,

mint kies tükröd, az enyhe hullám,

mely csókdossa fövénypartjaid.

Szolgálja bár hitvány áruló-had,

hasztalan a zsarnok tombolása,

Spanyolhon s Kuba közt nemhiába

hányja roppant tenger habjait.