Vallejo, César: Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (VIII) (España, Aparta de mí este cáliz (VIII) Magyar nyelven)

VIII

Aquí,

Ramón Collar,

prosigue tu familia soga a soga,

se sucede,

en tanto que visitas, tú, allá, a las siete espadas, en Madrid,

en el frente de Madrid.

¡Ramón Collar, yuntero

y soldado hasta yerno de tu suegro,

marido, hijo limítrofe del viejo Hijo del Hombre!

Ramón de pena, tú, Collar valiente,

paladín de Madrid y por cojones; Ramonete,

aquí,

los tuyos piensan mucho en tu peinado!

¡Ansiosos, ágiles de llorar, cuando la lágrima!

¡Y cuando los tambores, andan; hablan

delante de tu buey, cuando la tierra!

¡Ramón! ¡Collar! ¡A ti! ¡Si eres herido,

no seas malo en sucumbir: ¡refrénate!

Aquí,

tu cruel capacidad está en cajitas;

aquí,

tu pantalón oscuro, andando el tiempo,

sabe ya andar solísimo, acabarse;

aquí,

Ramón, tu suegro, el viejo,

te pierde a cada encuentro con su hija!

¡Te diré que han comido aquí tu carne,

sin saberlo,

tu pecho, sin saberlo,

tu pie;

pero cavilan todos en tus pasos coronados de polvo!

¡Han rezado a Dios,

aquí;

se han sentado en tu cama, hablando a voces

entre tu soledad y tus cositas;

no sé quién ha tomado tu arado, no sé quién

fue a ti, ni quién volvió de tu caballo!

¡Aquí, Ramón Collar, en fin, tu amigo!

¡Salud!, hombre de Dios, mata y escribe.

10 septiembre 1937

VIII

Itthon,

Ramón Collar,

a családod kötélből kötélbe kapva

létezik lassan,

amíg te ott a hét kardot viseled Madridban

a madridi fronton.

Ramón Collar, te ökrösfiú,

te katona, apósod veje egészen,

férj, utolsó fia a vén Emberfiának!

Kínok Ramónja, te, bátor Collar,

ki Madrid hőse a töke révén is, Ramónka,

itthon

a tieid sokat gondolnak frizurádra!

Aggódnak s könnyen sírnak a könny idején.

És lépnek a dobok idején; társalognak

ökreiddel a föld idején!

Ramón! Collar! Te! Ha megsebesülsz,

nehogy meghalj, tartsd magadat!

Itthon még megvan kegyetlen képességed a fiókban,

itthon

a sötét nadrágod, ami idővel

egymaga is tud járni, elnyüvődni;

itthon

az apósod, Ramón, az öreg,

lányával ha találkozik, téged veszít el mindig!

Tudatlak, hogy megették itthon a húsod,

s nem tudnak róla,

melledet, s nem tudnak róla,

lábadat is:

de töprengve néznek porkoronázta nyomodra!

Imádkoztak Istenhez

itthon;

megülték ágyadat, és hangoskodtak

kihűlt helyedben, holmijaid közt;

nem tudom, ki szánt az ekéddel, nem tudom,

ki jár hozzátok, s kicsoda tér meg lovadtól!

Szóval, itthon, Ramón Collar. Én a barátod.

Ölellek öregem, ölj és írjál!