Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Valverde, Fernando: La caída

Valverde, Fernando portréja

La caída (Spanyol)

A mi madre

 

¿Recuerdas cómo mueren los pelícanos?
Bajo el sol de la tarde
que golpea la costa del Pacífico
el agua los engulle como al plomo.
 
Nada puede salvarlos.
 
Hay tanta dignidad en el vacío,
tanto amor en sus vuelos,
que en el último instante escogen el silencio.
Sólo queda
el golpe de sus cuerpos contra el agua
como un rumor de viento imperceptible.
 
Desde esta habitación no puede verse el mar,
no existen altas rocas y no queda horizonte
que no hayan destruido.
 
No importa,
intuyes un rumor en esta noche negra,
puedes tocar su brazo.
 
Recordarás entonces, al percibir el frío,
que en otoño ese mar que tanto amas
se vuelve gris y deja
los nombres del pasado escritos en la arena.
 
Te has sentado a mirarlos.
 
Frente a ti,
torciendo el horizonte,
un niño se sumerge entre las olas.
El levante, tan cálido y perfecto,
lo traiciona y lo empuja.
 
Has venido a salvarme.
 
Tus brazos,
tan frágiles ahora,
cubren el cuerpo de mis nueve años
hasta tocar la orilla.
 
Es cierto,
desde esta habitación no puede verse el mar
pero tiemblan mis manos igual que aquella tarde.
Ahora cojo las tuyas,
siente cómo te amo,
cómo salvas mi miedo con tus gestos,
cómo tienes la vida sujeta entre los dedos.
 
Deja a un lado la carne,
has golpeado tanto tu rostro contra el agua
que la luz se ha quebrado.
 
No hay estrellas debajo del océano.
 
Abre los ojos,
es tan ciega la muerte que el temor te confunde.
Abre los ojos,
búscame ahora en medio de este océano,
voy a agarrarte fuerte con mis brazos,
siente cómo te aprieto,
busquemos nuestra orilla,
el mar no ha dibujado nuestros nombres,
es hoy, no somos el pasado,
es salado el sudor,
es la espuma del mar contra las rocas
este miedo en tus labios.
 
Nos espera la vida.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.fernandovalverde.com/es/poemas/

A zuhanás (Magyar)

                     

                                       Édesanyámnak

Emlékszel, hogyan halnak meg a pelikánok?
A délutáni nap alatt,
ami az óceán partját veri,
elnyeli őket a víz, mint az ólmot.

Semmi se mentheti meg őket.

Annyi méltóság van az ürességben,
annyi szeretet a röptükben,
hogy az utolsó pillanatban a csöndet választják.
Egyedül marad
az ütés, amit testük a vízre mér,
mint a szél észrevétlen morajlása.

Ebből a szobából nem látszik a tenger,
nem léteznek magas sziklák, és nem maradt horizont,
amit ne pusztítottak volna el.

Nem számít,
morajlást érzel ebben a fekete éjszakában,
megérintheted a kezét.

Emlékezni fogsz, ahogy észreveszed a hideget,
hogy ősszel az a tenger, amit úgy szeretsz,
újra szürke lesz, és ott marad
utána a múlt összes neve a homokba írva.

Leültél, hogy nézd őket.

Előtted,
felfordítva a láthatárt,
egy gyerek elmerül a hullámok között.
A keleti szél, meleg és tökéletes,
elárulja és ellöki őt.

Jöttél, hogy megments.

A karod,
most olyan törékeny,
magába zárja kilencéves testemet,
amíg el nem érjük a partot.

Ez biztos,
ebből a szobából nem látszik a tenger,
de úgy remeg a kezem, mint azon a délutánon.
Most a tiédet fogom,
érezd, hogy szeretlek,
hogy hogyan oldják félelmem vonásaid,
hogy az élet biztosítva van az ujjaink között.

Félretéve a testet,
úgy ütötted arcodat a vízhez,
hogy a fény eltörött.

Nincsenek csillagok az óceánban.

Nyisd ki a szemedet,
a halál olyan vak, hogy összezavar a rémület.
Nyisd ki a szemedet,
keress meg engem az óceán közepén,
majd erősen beléd kapaszkodom,
érezd, hogy szorítalak,
keressük meg a partszakaszunkat,
a tenger nem rajzolta ki neveinket,
ma van, nem a múlt vagyunk,
a verejték sós,
a tenger habja a sziklák ellen
ez a félelem az ajkadon.

Vár minket az élet.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://versumonline.hu/vers/a-zuhanas/

minimap