Leino, Eino: Ilmarinen vándorlása (részlet) (Yökehrääjä, Ilmarinen (poiminto) Magyar nyelven)

I

 

Yöllä syntyi Ilmarinen,

seppojen suvun kuningas,

se syntyi sysimäellä,

kasvoi hiilikankahalla

vaskinen vasara vyöllä,

käsissä käverät pihdit.

Katsoi kahta kämmentänsä,

arvelee, ajattelevi:

Miks nämä minulle luotu,

mitä varten vastuksiksi?

 

Läksi kontion kotihin

kuoman mieltä kuulemahan.

“Saattaako setä sanoa

miks nämä minulle luotu?”

 

Ukkokarhu uksen eessä

simoa siretti juoda

kultaisesta kannusesta,

sarkasta hopehisesta,

katsoi kannun uurta myöten,

vantehen väliä myöten, -

 

äkkäsi tulijan oudon,

kirposi kädestä kannu,

sima vieri suun sivutse:

“Ohoh sinua kuoma kulta,

kyll’ on kynsiä sinulla!”

 

Sanoi seppo Ilmarinen:

“Kynnet on kyynärän pituiset,

vaan en tiedä, enkä taida,

kulle työlle työnteleisin,

mille tenhoisin teolle -

saattaisko setä sanoa?”

 

Vaari vastahan vihelsi:

“Oisihan talossa työtä,

kun oisi tekijä toinen!

Kovin oot koivilta kapea,

ylen laiha lantehilta,

pää suuri, suu supukka,

iho ilkeän värinen -

lähde toisehen talohon!”

 

Läksi seppo läylimielin

kangasta kävelemähän,

läksi työtä etsimähän,

tekemistä tietämähän;

hiuka souti sormen päissä,

nälkä suolia näversi.

 

Niin saapui suden kotihin.

Suden akka orren alla

kirnusi kesäistä voita

kultaisessa kirnusessa

männällä hopehisella -

työntyvi sisähän seppo,

yli kynnyksen kysyvi:

“Oisiko talossa tässä

työtä tehdä tyhjän miehen?”

 

Akka kiljas, kirnu kaatui,

lapset parkasi pahasti,

ukko uunilta tomahti

koivuhalko kainalossa:

“Ken olet kurja

                    mieronkierto -

mikä mies,

                     mitä sukua?”

 

Sanoi seppo Ilmarinen:

“En tiedä sukuni tietä,

en isoa, en emoa,

tuolla honkien humussa

synnyin mä sysimäellä -

etsisin elosijoa,

asuinpaikkoa anoisin.”

 

“Ei ole talossa tässä

suurusta suvuttomalle,

tokko erkanet, elikkä -!”

 

Läksi seppo läylimielin

kangasta kävelemähän,

emoansa etsimähän,

tietämään sukunsa tietä;

suupieltä suru vetävi,

murhe mieltä mustentavi.

 

Kysyi puilta, pensahilta,

kuulusti ahon kukilta,

tutki ilman lintusilta,

kysyi maan matelijoilta,

eikä löytänyt emoa,

ei tavannut taattoansa.

 

Niin tuli ketun kotihin.

Repolaisen renkipoika

tervasi lylyä tiellä

ehtiäksensä erähän

illalla isännän kanssa;

katsoi tielle ja – kavahti

kannon päähän huutamahan:

“On tulossa outo miesi,

kumma kulkija kylältä,

mies kapea, kaksijalka,

tassut kaikki tuota pitkät!”

 

Repo kuuli rengin huudon,

luuli jo tuhon tulevan,

jousen vaarnalta varusti,

savuna pihalle saapi:

“Seis! Seiso henkesi uhalla!

Mikä mies, mikä asia!”

 

Sanoi seppo Ilmarinen:

“Mikä lienen miehiäni!

Liekö sotka suolle saanut,

vai rauku vesirajahan,

ilves tehnyt iljenelle,

suokurki sulalle maalle -

oon emoa etsimässä,

taattoa tavottamassa.”

 

Repo vastahan remahti:

“Ei ole sukua sulla

tämän ilman kannen alla!

Min’ olen metsän henkiherra,

veen riistan verolle viejä,

saukon kummi, mäyrän kuoma,

ylikaitsija kanojen;

tunnen kaikki tuulen karjat,

maan kävijät, tien tulijat,

jalan neljän juoksevaiset,

siiven kahden kantamaiset -

kaikki on kirjoissa minulla,

kaikki mulla muistossani.

Ei siellä oo sinun näköistä!”

 

Selitellä seppo koitti:

“Minkäpä minä osannen,

kun olen kerran tänne luotu,

syntynyt sysimäelle” -

“Sin’ olet syntynyt luvatta,

lurjus, vastoin maan lakia -

kursi tiehesi, tahikka -!”

 

Läksi seppo läylimielin

kangasta kävelemähän;

pilkaten puut puheli,

kukat viittoi vilkusilmin,

oravat osoittelivat,

linnut lennosta ivasi

angervon avuttomuutta,

heimotuutta herjan lapsen.

 

Astui seppo allamielin,

itkuvirttä vieritellen,

astui päivän järven päitä,

toisen vaaroja vaelsi,

niin päivänä kolmantena

suo suuri etehen aukes.

 

Astui seppo allamielin,

orvon virttä vieritellen:

“Kun oisin syntynyt sudeksi,

taikka karhuksi kasunut,

oisi turkki tuulissäällä,

koti ois kovalla säällä,

kodissa korea liesi,

liedellä punainen loimo,

emo lieden liepehellä,

minä itse emon sylissä -

ja minun sylissä onni!”

Jo väsähti väki sepolta,

uupui jo urohon voima,

vaipui mies maan varahan,

tuskissansa turpehelle,

otsa suohon, suu norohon,

rinta rimpeä halaten.

 

Lauloi rauta rahkan alta,

soi suosta teräksen soitto:

“Kussa viivyt maan kuningas,

raudan ruhtinas väkevä,

joudu joukkos johtajaksi,

valtasi vapahtajaksi!

 

Tääll’ on miehet miekka vyöllä,

sota-orhit ohjaksissa,

pyssyt on pamahtamassa,

torvet on torahtamassa,

kun vaan saapuisi

                              kuningas,

sois käsky sotien

                              herran!”

 

Jo tunsi sukunsa seppo,

tiesi työnsä työn hakija,

kimmahti kohoksi maasta,

viskasi vasaratansa,

tuli suihki suonen päissä,

koski rinnassa kohisi,

voiton tuli, voiman koski,

kutsumus kuningastöiden.

Kohotti kätensä seppo

kohti kuusten korkeutta,

vannoi maalle valan ikuisen,

sanan Luojalle lupasi:

“Tahdon ma takoa ilmi

luonnon voimat maan lumosta,

herättää vesien henget,

ainehet norojen alta,

tahdon tehdä maan hyväksi,

manteret hymyäviksi,

lehdot leivän kasvaviksi,

pelloiksi petojen korvet,

tahdon taivahan takoa

yli maani onnellisen,

taivahalle tähtikehrät,

kuut, otavat, päivät kummat -

tahdon luoda luonnon onnen

oman onneni heraksi!”

 

Näin se vannoi vanhin seppo,

vannoi ruhtinasvalansa.

I

 

Éjjel született Ilmarinen,

minden kovácsok királya.

Szellős szénhegyen született,

növekedett, nevelkedett,

keze fogékony a fogásra,

vaskemény a markolása.

Tétován néz tenyerére,

töprenkedik; tépelődik:

„Tenyeremet mért téremték?

Két kezem mi végre kaptam?"

 

Bemegy a medve barlangjába,

medve komát kérdi menten:

„Már megkérdem, kedves bátyám:

két kezem mi végre kaptam?"

 

Barlangjában brummog a bátyó,

méhsert nyakal nagyserényen,

arany korsóból kortyolgat,

ezüst serlegből szopogat,

vigan kacsint korsajára,

serlegére rásomolyog.

 

Meglátja a furcsa fickót,

kezéből a kanna kihull,

szája szélin a ser lecsordul:

„Sose láttam ilyet még én,

köröm nőtt az ujjad végén!"

 

Ilmarinen, az ifjú így szólt:

„Körmöm egy rőf, ha nem kettő,.

de nem tudom, mit kell tennem,

milyen munkára kell mennem -

Kedves komám, megkövetlek,

akad-e, mondd, munka nálad?"

 

Felel a mackó, dörmög, dohog:

„Volna biz itt bőven dolog,

csak nem neked, hitvány szerzet!

Lábad vékony mint a cérna,

fejed dagadt, mint egy dézsa,

feneked sovány, szád meg ferde,

bőröd színe szörnyű ronda,

pusztulj innen a pokolba!"

 

Megy a kovács, rossz a kedve,

a végtelen síkon végig,

kódorog, munkát keresve,

töprenkedik, mit tehetne?

éhség égeti beleit,

zsigerei zsibbadoznak.

 

Felfedez egy farkas-odut.

Lompos farkas felesége

vajat köpül bent vidáman,

aranyból készült köpűben,

színezüst szép habaróval.

Most a kovács beljebb kerül,

a küszöbön megkérdezi:

„Van-e szükség szorgos kézre,

egy derék dolgos legényre?"

 

Farkas-anya majd lefordul,

köpűje kihull kezéből,

kölykei riadtan rínak;

a vén farkas is felretten,

kőkemence közelében,

nyírhasáb a hóna alatt:

„Ki vagy, nyomorult csavargó,

miféle a nemzetséged?"

 

Ilmarinen, az ifjú így szólt:

„Nem tudom, mi a nemzetségem:

nincsen apám, nincsen anyám,

zúgó fenyők árnyékában,

szellős szénhegyen születtem!

Házat keresek, hol hálhassak,

derék legény, dolgozhassak."

 

„Szóval senkiházi vagy csak!

Nincs itt munka ily suhancnak,

kotródj innen, koszos képű!"

 

Megy a kovács, rossz a kedve,

a végtelen síkon végig,

azt kutatja, ki az anyja,

nemzetségét nem találja,

már gyász ül gyarló szivében,

bánat szája szegletében.

 

Megkérdi a bokrot és fát,

vadonerdő vadvirágát,

az ég minden madarait,

a föld csúszó állatait,

édesanyját nem látták-e?

s kedves apját hol keresse?

 

Rátalál a rókalyukra.

Róka koma kisbérese

kátránnyal ken sítalpakat,

gazdájával a gézengúz

libalesre készül este.

Néz az útra s úgy megijed,

egy tuskó tetején terem,

ordit: „Ott egy szörnyű szerzet,

közeleg a falu felől:

két lábon jár, képe fakó,

lába, mint a cséphadaró!"

 

Ravasz róka hallja a rémhírt,

– tán már itt a világ vége?!

íját a szegről lekapja,

illan is, fut fürge füstként,      .

ordit: „Állj, vagy véged tüstént!

Ki vagy, mi vagy? Mi dolgod itt?"

 

Ilmarinen, az ifjú így szólt:

„Hogy mi volnék s itt mi dolgom?

Tán vadkacsa tojt a tóra,

vártam vizen ringatózva,

s kiköltött a szárcsa szépen;

hiúz húzott ki az árból,

daru madár a. mocsárból.

Anyám hol van? Nem tudhatom.

Kedves apámat kutatom."

 

Rideg szóval a róka rácsap:

„Nincs tenéked nemzetséged

e világ teteje alatt!

Én őserdők őre vagyok,

vizivadak vámolója,

vidra veje, borz barátja,

baromfiak bölcs bírája;

ösmerek én minden élőt,

földön járót, vizen élőt,

a négy lábon nyargalókat,

nyílsebesen szárnyalókat;

könyvembe mind béjegyezve,

jól emlékszem mindenikre,

magad-forma nincs közöttük."

 

Kezd a kovács kötözködni:

„Írj a könyvbe, írj közibük,

én is e világra lettem,

szellős szénhegyen: születtem!"

„Fattyú módra születtél csak,

törvénytelen, gonosz fajzat,

kotródj innen, mert különben – !"

 

Megy az ifjú, búsan ballag,

vándorol a síkon végig;

füvek és fák őt gúnyolják,

virágok csak őt csúfolják,

minden mókus rámutogat,

a rigók is, míg repülnek,

nevetik szegény megszorultat,

a nemtelen nyomorultat.

 

Megy az ifjú, búsan ballag,

bánatos dalokat dúdol.

Első nap nagy lápra bukkan,

második nap hegyre hág fel,

harmad napon hajnal felé

szép kerek tótárul elé.

 

Megy az ifjú, búsan ballag,

bánja átkos árvaságát:

„Lettem volna lompos farkas,

vagy bozontos barna medve,

lenne bundám, szél ha bömböl,

házam, hogyha hóvihar zúg,

meghitt zugban meleg tűzhely,

piros lángok lobognának,

a padkán anyám pihenne,

én anyám ölében ülnék,

az öröm meg az én ölemben!"

Már a fiú fárad szörnyen,

hős hatalma eltűnőben,

feje földre lehanyatlik,

puha pázsiton pihen meg,

homlokát hinár befonta,

mellét már a mocsár mossa.

 

Víz alatt a vas megszólal,

acél dala cseng a mélyből:

„Hol késel, te föld királya,

vas vitézlő fejedelme?

Híveid hívnak, élükre állj!

Szabadító, soká ne várj!

 

Itt az anyag holtan hever,

lesz belőle szerszám, fegyver,

csődörök patáján patkó.

Kész e had követni téged,

csak te törd be tömlöcünket;

kard megcsendül, kürt megzendül,

hogyha végre lesz vezérünk

s indulásra ád parancsot!"

 

Már a kovács tudja, ki ő,

miféle a nemzetsége,

tudja, milyen munka vár rá:

a földről frissen felugrik,

kalapácsot kap kezébe,

ereiben tűzláng  lobog,

mellében zuhatag zúdul;

szívét, agyát általjárja

hős hivatás hite, lángja.

Jobbját a kovács emeli

jegenye-fenyők csúcsáig,

hatalmas szót mond a szája,

esküszik a Teremtőnek:

„Feltárom a föld erőit,

föld méhéből fel-kiásom,

érceket az éj öléből.

Áldottá teszem a földet,

mosolygóvá a mezőket,

termővé a lomha lápot.

Boldog, békés földem fölé

erős eget kovácsolok,

csillogó csillag-csapatot,

Holdat, Göncölt, fényes Napot –

Tündöklő földet teremtek,

az embernek boldog berket."

 

Így esküdött örök esküt

a kovácsok fejedelme.