Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Apollinaire, Guillaume: A halottak háza (La maison des morts Magyar nyelven)

Apollinaire, Guillaume portréja

La maison des morts (Francia)

A Maurice Raynal

 

S'étendant sur les côtés du cimetière

La maison des morts l'encadrait comme un cloître

A l'intérieur de ses vitrines

Pareilles à celles des boutiques de modes

Au lieu de sourire debout

Les mannequins grimaçaient pour l'éternité

 

Arrivé à Munich depuis quinze ou vingt jours

J'étais entré pour la première fois et par hasard

Dans ce cimetière presque désert

Et je claquais des dents

Devant toute cette bourgeoisie

Exposée et vêtue le mieux possible

En attendant la sépulture

 

Soudain

Rapide comme ma mémoire

Les yeux ses rallumèrent

De cellule vitrée en cellule vitrée

Le ciel se peupla d'une apocalypse

Vivace

 

Et la terra plate à l'infini

Comme avant Galilée

Se couvrit de mille mythologies immobiles

Un ange en diamant brisa toutes les vitrines

Et les morts m'accostèrent

Avec des mines de l'autre monde

 

Mais leur visage et leurs attitudes

Devinrent bientôt moins funbèbres

Le ciel et la terre perdirent

Leur aspect fantasmagorique

 

Les morts se réjouissaient

De voir leurs corps trépassés entre eux et la lumière

Ils riaient de voir leur ombre et l'observaient

Comme si véritablement

C'eût été leur vie passée

 

Alors je les dénombrai

Ils étaient quarante-neuf hommes

Femmes et enfants

Qui embellissaient à vue d'oeil

Et me regardaient maintenant

Avec tant de cordialité

Tant de tendresse même

Que les prenant en amitié

 

Tout à coup

Je les invitai à une promenade Loin des arcades de leur maison

 

Et tous bras dessus bras dessous

Fredonnant des airs militaires

Oui tous vos péchés sont absous

Nous quittâmes le cimetière

 

Nous traversâmes la ville

Et rencontrions souvent

Des parents des amis qui se joignaient

A la petite troupe des morts récents

Tous étaient si gais

Si charmants si bien portants

Que bien malin qui aurait pu

Distinguer les morts des vivants

 

Puis dans la campagne

On s'éparpilla

Deux chevau-légers nous joignirent

On leur fit fête

Ils coupèrent du bois de viorne

Et de sureau

Dont ils firent des sifflets

Qu'ils distribuèrent aux enfants

 

Plus tard dans un bal champètre

Les couples mains sur les épaules

Dansèrent au son aigre des cithares

 

Ils n'avaient pas oublié la danse

Ces morts et ces mortes

On buvait aussi

Et de temps à autre une cloche

Annonçait qu'un autre tonneau

Allait être mis en perce

Une morte assise sur un banc

Près d'un buisson d'épine-vinette

Laissait un étudiant

Agenouillé à ses pieds

Lui parler de fiançailles

 

Je vous attendrai

Dix ans vingt ans s'il le faut

Votre volonté sera la mienne

 

Je vous attendrai

Toute votre vie

Répondait la morte

 

Des enfants

De ce monde ou bien de l'autre

Chantaient de ces rondes

Aux paroles absurdes et lyriques

Qui sans doute sont les restes

Des plus anciens monuments poétiques

De l'humanité

 

L'étudiant passa une bague

A l'annulaire de la jeune morte

Voici le gage de mon amour

De nos fiançailles

Ni le temps ni l'absence

Ne nous feront oublier nos promesses

 

Et un jour nous auront une belle noce

Des touffes de myrte

A nos vêtements et dans vos cheveux

Un beau sermon à l'église

De longs discours après le banquet

Et de la musique

De la musique

 

Nos enfants

Dit la fiancée

Seront plus beaux plus beaux encore

Hélas! la bague était brisée

Que s'ils étaient d'argent ou d'or

D'émeraude ou de diamant

Seront plus clairs plus clairs encore

Que les astres du firmament

Que la lumière de l'aurore

Que vos regards mon fiancé

Auront meilleure odeur encore

Hélas! la bague était brisée

Que le lilas qui vient d'éclore

Que le thym la rose ou qu'un brin

De lavande ou de romarin

 

Les musiciens s'en étant allés

Nous continuâmes la promenade

 

Au bord d'un lac

On s'amusa à faire des ricochets

Avec des cailloux plats

Sur l'eau qui dansait à peine

 

Des barques étaient amarrées

Dans un havre

On les détacha

Après que toute la troupe se fut embarquée

Et quelques morts ramaient

Avec autant de vigueur que les vivants

 

A l'avant du bateau que je gouvernais

Un mort parlait avec une jeune femme

Vêtue d'une robe jaune

D'un corsage noir

Avec des rubans bleus et d'un chapeau gris

Orné d'une seule petite plume défrisée

 

Je vous aime

Disait-il

Comme le pigeon aime la colombe

Comme l'insecte nocturne

Aime la lumière

 

Trop tard

Répondait la vivante

Repoussez repoussez cet amour défendu

Je suis mariée

Voyez l'anneau qui brille

Mes mains tremblent

Je pleure et je voudrais mourir

 

Les barques étaient arrivées

A un endroit où les chevau-légers

Savaient qu'un écho répondait de la rive

On ne se lassait point de l'interroger

Il y eut des questions si extravagantes

Et des réponses tellement pleines d'à-propos

Que c'était à mourir de rire

Et le mort disait à la vivante

 

Nous serions si heureux ensemble

Sur nous l'eau se refermera

Mais vous pleurez et vos mains tremblent

Aucun de nous ne reviendra

 

On reprit terre et ce fut le retour

Les amoureux s'entr'aimaient

Et par couples aux belles bouches

Marchaient à distances inégales

Les morts avaient choisi les vivantes

Et les vivants

Des mortes

Un genévrier parfois

Faisait l'effet d'un fantôme

 

Les enfants déchiraient l'air

En soufflant les joues creuses

Dans leurs sifflets de viorne

Ou de sureau

Tandis que les militaires

Chantaient des tyroliennes

En se répondant comme on le fait

Dans la montagne

 

Dans la ville

Notre troupe diminua peu à peu

On se disait

Au revoir

A demain

A bientôt

Bientôt entraient dans les brasseries

Quelques-uns nous quittèrent

Devant une boucherie canine

Pour y acheter leur repas du soir

 

Bientôt je restai seul avec ces morts

Qui s'en allaient tout droit

Au cimetière

Sous les Arcades

Je les reconnus

Couchés

Immobiles

Et bien vêtus

Attendant la sépulture derrière les vitrines

 

Ils ne se doutaient pas

De ce qui s'était passé

Mais les vivants en gardaient le souvenir

C'était un bonheur inespéré

Et si certain

Qu'ils ne craignaient point de le perdre

 

Ils vivaient si noblement

Que ceux qui la veille encore

Les regardaient comme leurs égaux

Ou même quelque chose de moins

Admiraient maintenant

Leur puissance leur richesse et leur génie

Car y a-t-il rien qui vous élève

Comme d'avoir aimé un mort ou une morte

On devient si pur qu'on en arrive

Dans les glaciers de la mémoire

A se confondre avec le souvenir

On est fortifié pour la vie

Et l'on n'a plus besoin de personne



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://bac-francais.hyadex.fr/ecrivains

A halottak háza (Magyar)

               Maurice Raynalnak

 

Ott állt a temető körül a halottak háza

Keretbe foglalta mint egy kolostor

Ablakai mint divatüzletek

Kirakatai de mögöttük

Nem állva mosolyogtak a próbababák

Csak fintorogtak az öröklétnek

Münchenben tizenöt-húsz napja voltam

Mikor először léptem be s véletlenül

E majdhogynem elhagyatott temetőbe

És vacogott a fogam

E polgárság előtt mely közszemlére kitéve

S tőle telhetőleg kiöltözötten

Várakozott a temetésre

 

Egyszerre

Gyorsan mint emlékezetem

A szemek kigyúltak

Üveges cellától üveges celláig

Az eget benépesítette eleven

Erejű apokalipszis

S a földet mely lapos volt a végtelenségig

Mint Galilei előtt

Elborította mozdulatlan mitológiák sokasága

Egy gyémántba öltözött angyal széttört minden üveget

És közeledtek hozzám

Túlvilági képpel a halottak

De arcuk és viselkedésük

Csakhamar nem volt oly gyászos

Az ég meg a föld elveszitette

Kísértetes hatását

 

A halottak örvendeztek

Látván elhunyt testüket önmaguk meg a fény közt

Nevettek árnyukon és megfigyelték

Minthacsak valóságosan

Önnön elmúlt életük volna

 

Ekkor megszámláltam őket

Negyvenkilencen voltak férfiak

Nők gyerekek

Kik szépültek szemlátomást

S most rám tekintettek

Mind olyan szívélyesen

Sőt gyöngéd érzéssel is

Hogy hirtelen

 

Barátságomba fogadva

Sétálni hívtam őket

Messze a házak ívfolyosóitól

 

És mind kar a karban

Katonanótákat dudorászva

Igen feloldva minden bűnötök

A temetőt odahagytuk

 

Áthaladtunk a városon

S a gyakorta szembejövő

Rokonok barátok csatlakoztak

Az új halottak kis csapatához

Mind oly kedves vidám volt

És láthatón oly jól érezte magát

Hogy nem kis agyafúrtság kellett volna

Megkülönböztetni az élőktől a holtakat

 

Aztán a vidéken

Szétszóródtunk

Két svalizsér hozzánk szegődött

Ünnepeltük őket

Ők meg vagdostak labdarózsa-

És bodzaágakat

Sípokat faragtak belőlük

S szétosztották a gyermekek között

 

Később egy falusi bálon

Kezük egymás vállán a párok

Táncoltak éles citeraszóra

 

Nem felejtették el a táncot

E halott férfiak halott nők

Ittak is

És időnként harang

Hirdette hogy egy újabb hordó

Kerül csapolásra

 

Egy halott nő ült egy padon

Egy borbolyabokor alatt

És egy diákra hallgatott

Ki lábainál térden állt

S beszélt neki a kézfogóról

 

Várok magára

Tíz évig húszig is ha kell

Óhaja nekem szentírás lesz

 

Várok magára

Egész életében

Felelte a halott lány

 

Gyerekek

Evilágiak vagy tán túlvilágiak

Dalolták furcsa lírikus szavakkal

A körtánc-mondókákat

Amelyek kétségkívül töredékek

Legősibb költői emlékeiből

Az emberiségnek

 

A diák egy gyűrűt húzott

A halott leány gyűrűsujjára

Ez a zálog az én szerelmem

És mátkaságunk záloga

Sem idő se távollét

Nem feledteti ígéreteinket

És egy napon szép esküvőnk lesz

Mirtuszcsomók

Ruháinkon meg a maga hajában

A templomban szép szentbeszéd

A lakodalomban hosszú köszöntők

És zeneszó

Zeneszó

 

A mi gyerekeink

Szólt a menyasszony

Szebbek lesznek annál is szebbek

Jaj! a gyűrű törött volt

Mintha ezüstből lennének s aranyból

Vagy smaragdból és gyémántból valók

Fényesebbek lesznek még fényesebbek

Mint a mennybolt csillagai

Mint a hajnal ragyogása

Mint a tekinteted én jegyesem

Lesznek majd ők még illatozóbbak

Jaj! a gyűrű törött volt

Mint az orgona a nyíladozó

Mint a timián vagy a rózsa

Levendula vagy rozmaringszál

 

Elmentek a muzsikusok

Mi pedig folytattuk a sétát

 

Egy tó partján

Kacsázva szórakoztunk

Lapos kavicsokkal

Az alig táncoló vizen

 

Bárkák voltak kikötve

Egy révnél

Eloldottuk őket

Miután az egész csapat behajózott

Halottak eveztek

Olyan erővel mint az élők

 

A hajó orrán melynek kormányosa voltam

Egy halott egy fiatal nővel beszélt

Az asszonyon sárga ruha volt

Fekete derék

Kék szalagok meg egy szürke kalap

A dísze csak egy kicsi kúsza toll

 

Szeretem magát

Szólt a halott

Mint a gerle a gerlicét

Mint az éjjeli pille

Szereti a lángot

 

Késő

Felelte az eleven asszony

Fojtsa meg ezt a tilos szerelmet

Férjnél vagyok

Nézze hogy ragyog a gyűrű

A kezem is reszket

És sírok és meghalni szeretnék

 

Megérkeztek a bárkák

Egy környékre melyről a svalizsérek

Tudták hogy visszhang válaszol a partról

De nem tűrtük a kérdezősködést

Olyan különös kérdések akadtak

S válaszok olyan telibetalálók

Hogy meg kellett halni a nevetéstől

S a halott szólott az eleven asszonynak

 

Oly boldogok lennénk mi ketten

Fölöttünk összecsap a víz

De maga sír no ne remegjen

Nincs út mely minket visszavisz

 

Partraszálltunk ez volt a visszatérés

Szerelmeskedtek a szerelmesek

S páronként oly szép volt a szájuk

Szabálytalan körökben mendegéltek

Eleven nőket választottak a holtak

Halott nőket az élő férfiak

Olykor egy borókabokor

Kísérteties volt

 

A gyerekek a leget hasogatták

Beesett arccal fujdogálva

Sípjukat amely labdarózsa-

Vagy bodzaág volt

Közben a katonák

Tiroli nótákat daloltak

Felelgetőn ahogy szokás

Fent a hegyekben

 

A városban

Csapatunk lassan megfogyatkozott

Mondták egymásnak

Viszontlátásra

Holnapra hát

Hamarosan

Sokan betértek egy sörözőbe

Némelyek elváltak tőlünk

Egy kutyamészárszék előtt

Hogy megvásárolják vacsorájukat

 

Nemsokára egyedül maradtam a halottakkal

Akik mentek nyílegyenesen

A temetőbe

Ahol

Az ívfolyosók alatt

Megismertem őket

Kinyúlva

Mozdulatlanul

Kiöltözötten

Kirakatban várakoztak a temetésre

 

Ők mit se tudtak

Arról ami történt

De az élők őrizték emlékét

Ez váratlan boldogság volt

S olyan bizonyosság

Csöppet se féltek hogy tán elveszítik

 

Olyan nemesen éltek

Hogy azok akik még előtte való nap

Egyenrangúnak tekintették őket

Vagy még tán kevesebbnek is

Most bezzeg csodálták

Hatalmukat gazdagságukat szellemüket

Mert van-e fölemelőbb

Mintha valaki halott férfit szeretett vagy halott nőt

Oly tiszta lesz eljut odáig

Hogy az emlékezet jégmezőin

Az emlékkel összetéveszti magát

Az élethez erősödik

És nincs többé szüksége senkire



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/00300/00310/html/szeszek.htm#8

minimap