Apollinaire, Guillaume: A halottak háza (La maison des morts Magyar nyelven)
La maison des morts (Francia)A Maurice Raynal
S'étendant sur les côtés du cimetière La maison des morts l'encadrait comme un cloître A l'intérieur de ses vitrines Pareilles à celles des boutiques de modes Au lieu de sourire debout Les mannequins grimaçaient pour l'éternité
Arrivé à Munich depuis quinze ou vingt jours J'étais entré pour la première fois et par hasard Dans ce cimetière presque désert Et je claquais des dents Devant toute cette bourgeoisie Exposée et vêtue le mieux possible En attendant la sépulture
Soudain Rapide comme ma mémoire Les yeux ses rallumèrent De cellule vitrée en cellule vitrée Le ciel se peupla d'une apocalypse Vivace
Et la terra plate à l'infini Comme avant Galilée Se couvrit de mille mythologies immobiles Un ange en diamant brisa toutes les vitrines Et les morts m'accostèrent Avec des mines de l'autre monde
Mais leur visage et leurs attitudes Devinrent bientôt moins funbèbres Le ciel et la terre perdirent Leur aspect fantasmagorique
Les morts se réjouissaient De voir leurs corps trépassés entre eux et la lumière Ils riaient de voir leur ombre et l'observaient Comme si véritablement C'eût été leur vie passée
Alors je les dénombrai Ils étaient quarante-neuf hommes Femmes et enfants Qui embellissaient à vue d'oeil Et me regardaient maintenant Avec tant de cordialité Tant de tendresse même Que les prenant en amitié
Tout à coup Je les invitai à une promenade Loin des arcades de leur maison
Et tous bras dessus bras dessous Fredonnant des airs militaires Oui tous vos péchés sont absous Nous quittâmes le cimetière
Nous traversâmes la ville Et rencontrions souvent Des parents des amis qui se joignaient A la petite troupe des morts récents Tous étaient si gais Si charmants si bien portants Que bien malin qui aurait pu Distinguer les morts des vivants
Puis dans la campagne On s'éparpilla Deux chevau-légers nous joignirent On leur fit fête Ils coupèrent du bois de viorne Et de sureau Dont ils firent des sifflets Qu'ils distribuèrent aux enfants
Plus tard dans un bal champètre Les couples mains sur les épaules Dansèrent au son aigre des cithares
Ils n'avaient pas oublié la danse Ces morts et ces mortes On buvait aussi Et de temps à autre une cloche Annonçait qu'un autre tonneau Allait être mis en perce Une morte assise sur un banc Près d'un buisson d'épine-vinette Laissait un étudiant Agenouillé à ses pieds Lui parler de fiançailles
Je vous attendrai Dix ans vingt ans s'il le faut Votre volonté sera la mienne
Je vous attendrai Toute votre vie Répondait la morte
Des enfants De ce monde ou bien de l'autre Chantaient de ces rondes Aux paroles absurdes et lyriques Qui sans doute sont les restes Des plus anciens monuments poétiques De l'humanité
L'étudiant passa une bague A l'annulaire de la jeune morte Voici le gage de mon amour De nos fiançailles Ni le temps ni l'absence Ne nous feront oublier nos promesses
Et un jour nous auront une belle noce Des touffes de myrte A nos vêtements et dans vos cheveux Un beau sermon à l'église De longs discours après le banquet Et de la musique De la musique
Nos enfants Dit la fiancée Seront plus beaux plus beaux encore Hélas! la bague était brisée Que s'ils étaient d'argent ou d'or D'émeraude ou de diamant Seront plus clairs plus clairs encore Que les astres du firmament Que la lumière de l'aurore Que vos regards mon fiancé Auront meilleure odeur encore Hélas! la bague était brisée Que le lilas qui vient d'éclore Que le thym la rose ou qu'un brin De lavande ou de romarin
Les musiciens s'en étant allés Nous continuâmes la promenade
Au bord d'un lac On s'amusa à faire des ricochets Avec des cailloux plats Sur l'eau qui dansait à peine
Des barques étaient amarrées Dans un havre On les détacha Après que toute la troupe se fut embarquée Et quelques morts ramaient Avec autant de vigueur que les vivants
A l'avant du bateau que je gouvernais Un mort parlait avec une jeune femme Vêtue d'une robe jaune D'un corsage noir Avec des rubans bleus et d'un chapeau gris Orné d'une seule petite plume défrisée
Je vous aime Disait-il Comme le pigeon aime la colombe Comme l'insecte nocturne Aime la lumière
Trop tard Répondait la vivante Repoussez repoussez cet amour défendu Je suis mariée Voyez l'anneau qui brille Mes mains tremblent Je pleure et je voudrais mourir
Les barques étaient arrivées A un endroit où les chevau-légers Savaient qu'un écho répondait de la rive On ne se lassait point de l'interroger Il y eut des questions si extravagantes Et des réponses tellement pleines d'à-propos Que c'était à mourir de rire Et le mort disait à la vivante
Nous serions si heureux ensemble Sur nous l'eau se refermera Mais vous pleurez et vos mains tremblent Aucun de nous ne reviendra
On reprit terre et ce fut le retour Les amoureux s'entr'aimaient Et par couples aux belles bouches Marchaient à distances inégales Les morts avaient choisi les vivantes Et les vivants Des mortes Un genévrier parfois Faisait l'effet d'un fantôme
Les enfants déchiraient l'air En soufflant les joues creuses Dans leurs sifflets de viorne Ou de sureau Tandis que les militaires Chantaient des tyroliennes En se répondant comme on le fait Dans la montagne
Dans la ville Notre troupe diminua peu à peu On se disait Au revoir A demain A bientôt Bientôt entraient dans les brasseries Quelques-uns nous quittèrent Devant une boucherie canine Pour y acheter leur repas du soir
Bientôt je restai seul avec ces morts Qui s'en allaient tout droit Au cimetière Où Sous les Arcades Je les reconnus Couchés Immobiles Et bien vêtus Attendant la sépulture derrière les vitrines
Ils ne se doutaient pas De ce qui s'était passé Mais les vivants en gardaient le souvenir C'était un bonheur inespéré Et si certain Qu'ils ne craignaient point de le perdre
Ils vivaient si noblement Que ceux qui la veille encore Les regardaient comme leurs égaux Ou même quelque chose de moins Admiraient maintenant Leur puissance leur richesse et leur génie Car y a-t-il rien qui vous élève Comme d'avoir aimé un mort ou une morte On devient si pur qu'on en arrive Dans les glaciers de la mémoire A se confondre avec le souvenir On est fortifié pour la vie Et l'on n'a plus besoin de personne
|
A halottak háza (Magyar)Maurice Raynalnak
Ott állt a temető körül a halottak háza Keretbe foglalta mint egy kolostor Ablakai mint divatüzletek Kirakatai de mögöttük Nem állva mosolyogtak a próbababák Csak fintorogtak az öröklétnek Münchenben tizenöt-húsz napja voltam Mikor először léptem be s véletlenül E majdhogynem elhagyatott temetőbe És vacogott a fogam E polgárság előtt mely közszemlére kitéve S tőle telhetőleg kiöltözötten Várakozott a temetésre
Egyszerre Gyorsan mint emlékezetem A szemek kigyúltak Üveges cellától üveges celláig Az eget benépesítette eleven Erejű apokalipszis S a földet mely lapos volt a végtelenségig Mint Galilei előtt Elborította mozdulatlan mitológiák sokasága Egy gyémántba öltözött angyal széttört minden üveget És közeledtek hozzám Túlvilági képpel a halottak De arcuk és viselkedésük Csakhamar nem volt oly gyászos Az ég meg a föld elveszitette Kísértetes hatását
A halottak örvendeztek Látván elhunyt testüket önmaguk meg a fény közt Nevettek árnyukon és megfigyelték Minthacsak valóságosan Önnön elmúlt életük volna
Ekkor megszámláltam őket Negyvenkilencen voltak férfiak Nők gyerekek Kik szépültek szemlátomást S most rám tekintettek Mind olyan szívélyesen Sőt gyöngéd érzéssel is Hogy hirtelen
Barátságomba fogadva Sétálni hívtam őket Messze a házak ívfolyosóitól
És mind kar a karban Katonanótákat dudorászva Igen feloldva minden bűnötök A temetőt odahagytuk
Áthaladtunk a városon S a gyakorta szembejövő Rokonok barátok csatlakoztak Az új halottak kis csapatához Mind oly kedves vidám volt És láthatón oly jól érezte magát Hogy nem kis agyafúrtság kellett volna Megkülönböztetni az élőktől a holtakat
Aztán a vidéken Szétszóródtunk Két svalizsér hozzánk szegődött Ünnepeltük őket Ők meg vagdostak labdarózsa- És bodzaágakat Sípokat faragtak belőlük S szétosztották a gyermekek között
Később egy falusi bálon Kezük egymás vállán a párok Táncoltak éles citeraszóra
Nem felejtették el a táncot E halott férfiak halott nők Ittak is És időnként harang Hirdette hogy egy újabb hordó Kerül csapolásra
Egy halott nő ült egy padon Egy borbolyabokor alatt És egy diákra hallgatott Ki lábainál térden állt S beszélt neki a kézfogóról
Várok magára Tíz évig húszig is ha kell Óhaja nekem szentírás lesz
Várok magára Egész életében Felelte a halott lány
Gyerekek Evilágiak vagy tán túlvilágiak Dalolták furcsa lírikus szavakkal A körtánc-mondókákat Amelyek kétségkívül töredékek Legősibb költői emlékeiből Az emberiségnek
A diák egy gyűrűt húzott A halott leány gyűrűsujjára Ez a zálog az én szerelmem És mátkaságunk záloga Sem idő se távollét Nem feledteti ígéreteinket És egy napon szép esküvőnk lesz Mirtuszcsomók Ruháinkon meg a maga hajában A templomban szép szentbeszéd A lakodalomban hosszú köszöntők És zeneszó Zeneszó
A mi gyerekeink Szólt a menyasszony Szebbek lesznek annál is szebbek Jaj! a gyűrű törött volt Mintha ezüstből lennének s aranyból Vagy smaragdból és gyémántból valók Fényesebbek lesznek még fényesebbek Mint a mennybolt csillagai Mint a hajnal ragyogása Mint a tekinteted én jegyesem Lesznek majd ők még illatozóbbak Jaj! a gyűrű törött volt Mint az orgona a nyíladozó Mint a timián vagy a rózsa Levendula vagy rozmaringszál
Elmentek a muzsikusok Mi pedig folytattuk a sétát
Egy tó partján Kacsázva szórakoztunk Lapos kavicsokkal Az alig táncoló vizen
Bárkák voltak kikötve Egy révnél Eloldottuk őket Miután az egész csapat behajózott Halottak eveztek Olyan erővel mint az élők
A hajó orrán melynek kormányosa voltam Egy halott egy fiatal nővel beszélt Az asszonyon sárga ruha volt Fekete derék Kék szalagok meg egy szürke kalap A dísze csak egy kicsi kúsza toll
Szeretem magát Szólt a halott Mint a gerle a gerlicét Mint az éjjeli pille Szereti a lángot
Késő Felelte az eleven asszony Fojtsa meg ezt a tilos szerelmet Férjnél vagyok Nézze hogy ragyog a gyűrű A kezem is reszket És sírok és meghalni szeretnék
Megérkeztek a bárkák Egy környékre melyről a svalizsérek Tudták hogy visszhang válaszol a partról De nem tűrtük a kérdezősködést Olyan különös kérdések akadtak S válaszok olyan telibetalálók Hogy meg kellett halni a nevetéstől S a halott szólott az eleven asszonynak
Oly boldogok lennénk mi ketten Fölöttünk összecsap a víz De maga sír no ne remegjen Nincs út mely minket visszavisz
Partraszálltunk ez volt a visszatérés Szerelmeskedtek a szerelmesek S páronként oly szép volt a szájuk Szabálytalan körökben mendegéltek Eleven nőket választottak a holtak Halott nőket az élő férfiak Olykor egy borókabokor Kísérteties volt
A gyerekek a leget hasogatták Beesett arccal fujdogálva Sípjukat amely labdarózsa- Vagy bodzaág volt Közben a katonák Tiroli nótákat daloltak Felelgetőn ahogy szokás Fent a hegyekben
A városban Csapatunk lassan megfogyatkozott Mondták egymásnak Viszontlátásra Holnapra hát Hamarosan Sokan betértek egy sörözőbe Némelyek elváltak tőlünk Egy kutyamészárszék előtt Hogy megvásárolják vacsorájukat
Nemsokára egyedül maradtam a halottakkal Akik mentek nyílegyenesen A temetőbe Ahol Az ívfolyosók alatt Megismertem őket Kinyúlva Mozdulatlanul Kiöltözötten Kirakatban várakoztak a temetésre
Ők mit se tudtak Arról ami történt De az élők őrizték emlékét Ez váratlan boldogság volt S olyan bizonyosság Csöppet se féltek hogy tán elveszítik
Olyan nemesen éltek Hogy azok akik még előtte való nap Egyenrangúnak tekintették őket Vagy még tán kevesebbnek is Most bezzeg csodálták Hatalmukat gazdagságukat szellemüket Mert van-e fölemelőbb Mintha valaki halott férfit szeretett vagy halott nőt Oly tiszta lesz eljut odáig Hogy az emlékezet jégmezőin Az emlékkel összetéveszti magát Az élethez erősödik És nincs többé szüksége senkire
|