Bertaut, Jean: Sonnet

Il est temps, ma belle âme, il est temps qu'on finisse
Le mal dont vos beaux yeux m'ont quatre ans tourmenté,
Soit rendant mon désir doucement contenté,
Soit faisant de ma vie un cruel sacrifice.

Vous tenez en vos mains ma grâce et mon supplice:
Jugez lequel des deux mon cœur a mérité:
Car ma fidèle amour, ou ma témérité
Veut qu’on me récompense, bien qu’on me punisse.

Mais si vous ne portez un cœur de diamant,
Vous ne punirez point un misérable amant
De vous avoir eté si longuement fidèle:

Vu même que son mal vous doit être imputé:
Car enfin, puisqu’ Amour est fils de la Beauté,
Si c’est péché qu’aimer, c’est malheur qu’être belle.

Jó hölgy, biz ideje, hogy végezzünk e négy év
Bajával, mit belém szép szeme ültetett,
Hol oltva vágyamat, amely önért eped,
Hol kínnal dúlva föl kitartó híve éltét.

Kézben tartván e szív üdvét és gyötretését,
Döntsön hát, hogy melyik illet meg engemet:
Jutalom? Büntetés? Mert bizony egyiket
Meg kell, hogy kapja már a hűség és merészség.

De tudja ön, hacsak szíve nem holmi kő:
Sosem büntethető egy szegény szerető,
Kinek e nem szűnő hűség is épp elég sarc,

S ki önnek köszöni ráadásul baját!
Lévén a Szerelem a Szépség fia, hát
Hogyha szeretni bűn, istenverés a szép arc.