Bertrand, Aloysius: Az Éjszaka Gáspárja - Álom (Gaspard de la Nuit - Un rêve Magyar nyelven)

J'ai rêvé tant et plus,

mais je n'y entends note.

Pantagruel, livre III.

Il était nuit. Ce furent d'abord, — ainsi j'ai vu, ainsi je raconte, — une abbaye aux murailles

lézardées par la lune, — une forêt percée de sentiers tortueux, — et le Morimont  grouillant

de capes et de chapeaux.

Ce furent ensuite, — ainsi j'ai entendu, ainsi je raconte, — le glas funèbre d'une cloche auquel

répondaient les sanglots funèbres d'une cellule, — des cris plaintifs et des rires féroces dont

frissonnait chaque fleur le long d'une ramée, — et les prières bourdonnantes des pénitents noirs

qui accompagnent un criminel au supplice.

Ce furent enfin, — ainsi s'acheva le rêve, ainsi je raconte, — un moine qui expirait couché dans la

cendre des agonisants, — une jeune fille qui se débattait pendue aux branches d'un chêne, — et

moi que le bourreau liait échevelé sur les rayons de la roue.

Dom Augustin, le prieur défunt, aura, en habit de cordelier, les honneurs de la chapelle ardente;

et Marguerite, que son amant a tuée, sera ensevelie dans sa blanche robe d'innocence, entre

quatre cierges de cire.

Mais moi, la barre du bourreau s'était, au premier coup, brisée comme un verre, les torches des

pénitents noirs s'étaient éteintes sous des torrents de pluie, la foule s'était écoulée avec les

ruisseaux débordés et rapides, — et je poursuivais d'autres songes vers le réveil.

Rengeteg mennyit álmodtam, de

egy hangot nem értek belőle.

Pantagruel, III. könyv

Éjszaka volt. Föltűnt először is – így láttam, így beszélem

– egy kolostor falait a hold meszelte csíkosra – egy erdő,

ösvények tekeregtek benne – és a Morimont, puha- és

keménykalapok nyüzsgésével.

Fölhangzott azután – így hallottam, így beszélem – egy

toronyból a lélekharang szava s válaszul rá halottsirató

zokogás egy cellából – jajpanasz és vad röhej, hogy

belereszketett minden levele egy lombos ágnak – majd

fekete vezeklő barátok zümmögő imája, vesztőhelyre

kísértek valami bűnöst.

Fölmerült utoljára – így végződött az álom, így beszélem

egy szerzetes, a haldoklók hamujában fetrengve-

haldokolva – egy fiatal lány, kötélen rángva, egy tölgyfa

ágára akasztva. És jómagam, ahogy csapzottan, kócosan

a kerék küllőire kötöz épp a hóhér.

Don Augustinus, a megboldogult perjel ferences csuhájában

ünnepi mód fekszik majd a ravatalon, és Margitot,

akit kedvese ölt meg, szűzi fehér ruhájában borítja

szemfödél négy viaszgyertya közt.

Ám mivel a hóhér husángja üvegként széttört az első

csapásra, s a fekete vezeklő barátok fáklyáit kioltotta a

szakadó zápor, s a tömeg szétfolyt a kiáradó, sebes

patakokkal – ébredésem felé más álmokat űztem.