Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Boileau-Despréaux, Nicolas: L'Art poétique (détails)

Boileau-Despréaux, Nicolas portréja

L'Art poétique (détails) (Francia)

Quelque sujet qu'on traite, ou plaisant, ou sublime,

Que toujours le bon sens s'accorde avec la rime :

L'un l'autre vainement ils semblent se haïr;

La rime est une esclave, et ne doit qu'obéir:

Lorsqu'à la bien chercher d'abord on s'évertue,

L'esprit à la trouver aisément s'habitue;

Au joug de la raison sans peine elle fléchit,

Et, loin de la gêner, la sert et l'enrichit.

Mais lorsqu'on la néglige, elle devient rebelle,

Et pour la rattraper le sens court après elle.

Aimez donc la raison : que toujours vos écrits

Empruntent d'elle seule et leur lustre et leur prix:

La plupart, emportés d'une fougue insensée,

Toujours loin du droit sens vont chercher leur pensée :

Ils croiroient s'abaisser, dans leurs vers monstrueux,

S'ils pensoient ce qu'un autre a pu penser comme eux.

Évitons ces excès : laissons à l'Italie

De tous ces faux brillans l'éclatante folie.

Tout doit tendre au bon sens : mais, pour y parvenir,

Le chemin est glissant et pénible à tenir;

Pour peu qu'on s'en écarte, aussitôt l'on se noie.

La raison pour marcher n'a souvent qu'une voie.

Un auteur quelquefois trop plein de son objet

Jamais sans l'épuiser n'abandonne un sujet.

S'il rencontre un palais, il m'en dépeint la face;

Il me promène après de terrasse en terrasse;

Ici s'offre un perron; là règne un corridor,

Là ce balcon s'enferme en un balustre d'or.

Il compte des plafonds les ronds et les ovales;

«Ce ne sont que festons, ce ne sont qu'astragales, »

Je saute vingt feuillets pour en trouver la fin,

Et je me sauve à peine au travers du jardin.

Fuyez de ces auteurs l'abondance stérile,

Et ne vous chargez point d'un détail inutile.

Tout ce qu'on dit de trop est fade et rebutant;

L'esprit rassasié le rejette à l'instant.

Qui ne sait se borner ne sut jamais écrire.

Souvent la peur d'un mal nous conduit dans un pire.

Un vers étoit trop foible, et vous le rendez dur;

J'évite d'être long, et je deviens obscur;

L'un n'est point trop fardé, mais sa muse est trop nue;

L'autre a peur de ramper, il se perd dans la nue.

Voulez-vous du public mériter les amours,

Sans cesse en écrivant variez vos discours.

Un style trop égal et toujours uniforme

En vain brille à nos yeux, il faut qu'il nous endorme

On lit peu ces auteurs, nés pour nous ennuyer,

Qui toujours sur un ton semblent psalmodier…

Quoi que vous écriviez, évitez la bassesse :

Le style le moins noble a pourtant sa noblesse.

Au mépris du bon sens, le burlesque effronté

Trompa les yeux d'abord, plut par sa nouveauté :

On ne vit plus en vers que pointes triviales;

Le Parnasse parla le langage des halles;

La licence à rimer alors n'eut plus de frein;

Apollon travesti devint un Tabarin .

Cette contagion infecta les provinces,

Du clerc et du bourgeois passa jusques aux princes :

Le plus mauvais plaisant eut ses approbateurs;

Et, jusqu'à d'Assoucy, tout trouva des lecteurs .

Mais de ce style enfin la cour désabusée

Dédaigna de ces vers l'extravagance aisée,

Distingua le naïf du plat et du bouffon,

Et laissa la province admirer le Typhon .

Que ce style jamais ne souille votre ouvrage .

Imitons de Marot I 'élégant badinage

Et laissons le burlesque aux plaisans du pont Neuf.

Mais n'allez point aussi, sur les pas de Brébeuf,

Même en une Pharsale, entasser sur les rives,

«De morts et de mourans cent montagnes plaintives.»

Prenez mieux votre ton. Soyez simple avec art,

Sublime sans orgueil, agréable sans fard.

N'offrez rien au lecteur que ce qui peut lui plaire…

 

Vous donc, qui d'un beau feu pour le théâtre épris,

Venez en vers pompeux y disputer le prix,

Voulez-vous sur la scène étaler des ouvrages

Où tout Paris en foule apporte ses suffrages,

Et qui, toujours plus beaux, plus ils sont regardés,

Soient au bout de vingt ans encor redemandés?

Que dans tous vos discours la passion émue

Aille chercher le coeur, l'échauffe et le remue.

Si d'un beau mouvement l'agréable fureur

Souvent ne nous remplit d'une douce «terreur»,

Ou n'excite en notre âme une «pitié» charmante.

En vain vous étalez une scène savante :

Vos froids raisonnemens ne feront qu'attiédir

Un spectateur toujours paresseux d'applaudir,

Et qui, des vains efforts de votre rhétorique

Justement fatigué, s'endort ou vous critique.

Le secret est d' abord de plaire et de toucher :

Inventez des ressorts qui puissent m'attacher.

Que dès les premiers vers l'action préparée

Sans peine du sujet aplanisse l'entrée.

Je me ris d'un acteur qui, lent à s'exprimer,

De ce qu'il veut, d'abord ne sait pas m'informer,

Et qui, débrouillant mal une pénible intrigue,

D'un divertissement me fait une fatigue.

J'aimerois mieux encor qu'il déclinât son nom,

Et dît : Je suis Oreste ou bien Agamemnon.

Que d'aller, par un tas de confuses merveilles

Sans rien dire à l'esprit, étourdir les oreilles :

Le sujet n'est jamais assez tôt expliqué.

Que le lieu de la scène y soit fixe et marqué.

Un rimeur, sans péril, delà les Pyrénées,

Sur la scène en un jour renferme des années.

Là souvent le héros d'un spectacle grossier,

Enfant au premier acte, est barbon au dernier.

Mais nous, que la raison à ses règles engage,

Nous voulons qu'avec art l'action se ménage;

Qu'en un lieu, qu'en un jour, un seul fait accompli

Tienne jusqu'à la fin le théâtre rempli.

Jamais au spectateur n'offrez rien d'incroyable :

Le vrai peut quelquefois n'être pas vraisemblable.

Une merveille absurde est pour moi sans appas :

L'esprit n'est point ému de ce qu'il ne croit pas.

Ce qu'on ne doit point voir, qu'un récit nous l'expose :

Les yeux en le voyant saisiront mieux la chose;

Mais il est des objets que l'art judicieux

Doit offrir à l'oreille et reculer des yeux...

Des héros de roman fuyez les petitesses :

Toutefois aux grands coeurs donnez quelques foiblesses

Achille déplairoit, moins bouillant et moins prompt :

J'aime à lui voir verser des pleurs pour un affront.

A ces petits défauts marqués dans sa peinture,

L'esprit avec plaisir reconnoît la nature…

Des siècles, des pays, étudiez les murs.

Les climats font souvent les diverses humeurs.

Gardez donc de donner, ainsi que dans Clélie

L'air, ni l'esprit françois à l'antique Italie;

Et, sous des noms romains faisant notre portrait,

Peindre Caton galant et Brutus dameret.

Dans un roman frivole aisément tout s'excuse;

C'est assez qu'en courant la fiction amuse;

Trop de rigueur alors seroit hors de saison :

Mais la scène demande une exacte raison,

L'étroite bienséance y veut être gardée…

Ainsi la Tragédie agit, marche, et s'explique.

D'un air plus grand encor la poésie épique,

Dans le vaste récit d'une longue action,

Se soutient par la fable, et vit de fiction.

Là pour nous enchanter tout est mis en usage;

Tout prend un corps, une âme, un esprit, un visage.

Chaque vertu devient une divinité :

Minerve est la prudence, et Vénus la beauté.

Ce n'est plus la vapeur qui produit le tonnerre,

C'est Jupiter armé pour effrayer la terre;

Un orage terrible aux yeux des matelots,'

C'est Neptune en courroux qui gourmande les flots…

C'est donc bien vainement que nos auteurs déçus,

Bannissant de leurs vers ces ornemens reçus,

Pensent faire agir Dieu, ses saints et ses prophètes,

Comme ces dieux éclos du cerveau des poëtes;

Mettent à chaque pas le lecteur en enfer;

N'offrent rien qu'Astaroth, Belzébuth, Lucifer.

De la foi d'un chrétien les mystères terribles

D'ornemens égayés ne sont point susceptibles :

L'Évangile à l'esprit n'offre de tous côtés

Que pénitence à faire, et tourmens mérités;

Et de vos fictions le mélange coupable

Même à ses vérités donne l'air de la fable.

Et quel objet enfin à présenter aux yeux

Que le diable toujours hurlant contre les cieux,

Qui de votre héros veut rabaisser la gloire,

Et souvent avec Dieu balance la victoire!

Le Tasse, dira-t-on, l'a fait avec succès.

Je ne veux point ici lui faire son procès :

Mais, quoi que notre siècle à sa gloire publie,

Il n'eût point de son livre illustré l'Italie,

Si son sage héros, toujours en oraison,

N'eût fait que mettre enfin Satan à la raison;

Et si Renaud, Argant, Tancrède et sa maîtresse

N'eussent de son sujet égayé la tristesse.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://emc.elte.hu

Költészettan [Ars Poetica] (részletek) (Magyar)

Akármilyen a tárgy, ha fölséges, ha kedves,

igazodjék a rím a józan értelemhez.

Úgy látszik, egyik a másikával perel,

de szolga csak a rím, és engednie kell.

Ha valaki kemény munkával jár utána,

a szellem csakhamar könnyedén jut nyomára;

az ész-szabta igát készséggel fölveszi,

s nincs ártalmára az, sőt dúsabbá teszi.

Ha viszont nem törődsz vele, fejedre lázad,

s akkor az értelem bottal üti nyomát csak.

Ezért szeressük a józan észt. Érdemet

s fényt írásműveink csak tőle nyerjenek.

Annak gondolata, kit őrült hév tüzel föl,

messze rugaszkodik a józan értelemtől;

gyalázat, azt hiszi, úgy gondolkodnia

szörnyű verseiben, mint más emberfia.

Kerüljük e hibát. A hamis csillogásnak

harsány hagymázait hagyjuk Itáliának.

Mindenben ez legyen célunk: a Józan Ész;

ám útja síkos, ott kitartani nehéz;

nyakát szegi, aki csak kissé félretéved.

Sokszor bizony csak egy ösvénye van az Észnek.

Akad szerző, akit úgy elönt tárgya, hogy

jól kimeríti és csak aztán hagyja ott.

Ha egy kastélyt talál, bőségesen leírja,

Lépcsős teraszain sétáltat oda-vissza

itt egy erkély, amott egy kerengő,

odább aranyos oszlopok szegik a tér fokát;

majd jön a mennyezet sok köre és csigája:

minden csupa füzér, minden csupa ciráda.

Húsz lapot ugrom át, míg végét meglelem,

s kereket oldhatok végül a kerteken.

Kerüljétek el az ilyen meddő beszédet,

s ne legyen terhetek a sok mihaszna részlet.

A kelletén fölül nem kell a szó nekünk:

nyomban elveti azt jóllakott szellemünk.

Sosem tud írni az, ki nem ismer fegyelmet.

A rossz félelme még nagyobb rosszra vezethet.

Egy verssor gyönge volt, hát érdessé teszed.

Hosszadalmas helyett homályossá leszek.

Ez kerüli a díszt, múzsáján ruha sincs hát.

Az fél, hogy lent ragad, s felhőkben vész el inkább.

Szeressen mindig a közönség? Akarod?

Változatos legyen, ha írsz, a modorod.

Egyhangú stílusod nem szül, csupán unalmat;

ha szemre csillog is, előbb-utóbb elaltat.

A közönség olyan szerzőtől viszolyog,

aki örökösen csak egy hangon morog...

Bármit írsz, durvaság abban soha ne essék:

van a legköznapibb stílusban is nemesség.

A józan észre mit sem adva, a botor

burleszk sokakat elbűvölt, mint új modor;

a költemény csupa útszéli tréfa volt csak;

s Parnassuson a csarnok nyelvén daloltak;

dívott a szabados verselés szerfölött,

s Apolló piaci kóklernek öltözött.

Elöntötte ez a ragály egész hazánkat,

jogász s polgár után a hercegekig áradt;

tapsot akármilyen silány bohóc kapott,

s lelt még D'Assouci is jónéhány olvasót.

Hanem az Udvar e stílust elunta végre,

becsét vesztette a burleszk olcsószeszélye,

különvált a naiv, meg a lapos, bolond,

s eztán csak a vidék élvezé a Typhont.

Művedet soha ne mocskolja ez a vétség.

Utánozzuk Marot elegáns csevegését.

A burleszk legyen az Új Híd divatja csak.

De követni Brébeuf példáját sem szabad:

még egy Pharsalia se tűri, ha a parton

„holtak s haldoklók hegye jajgat kitartón”.

Jobb hang kell. Egyszerű, ámde művészi

gőg nélkül nagyszerű, s kencét mellőzve légy szép.

Olvasódnak ne adj, csak olyat, ami tetszhet…

 

Nos ti, kikben nemes tűz ég a színpadért,

s pompás versekkel ott szereznétek babért,

akartok-e olyan művel a színre lépni,

amelyet az egész Párizs tódul dicsérni,

mely annál szebb, minél többször adják elő,

s még húsz év múlva is csak a sikere nő?

Minden sorotokat mély szenvedély hevítse,

keltsen fölindulást, tegyen hatást a szívre.

Ha a szép lendület nyomában nem terem

néződben valami édesbús Félelem,

ha kedves Szánalom nem száll szívünkbe tőle,

tárhatsz bármily tudós jelenetet előnkbe:

néződ, kinek a taps úgysem kenyere, és

csak fárasztja a sok hideg eszmélkedés,

unva retorikád meddő erőlködését, kritizál,

vagy fejét álomnak adja végképp.

Meghatni, tetszeni: ezt tartsd szemed előtt;

olyan módszert s fogást találj ki, mely leköt.

A cselekmény legyen kitervelve előre,

már kezdetkor legyen témád bevezetője.

Nem tetszik a színész, ha csak dadog s hadar,

de nem árulja el nyomban, hogy mit akar,

belegabalyodik a kínos intrikába,

s szórakozásomat csak fáradtságra váltja.

Akkor inkább nevét szajkózza, mondja,

hogy Agamemnon vagyok, vagy Oresztész vagyok,

mintsem hogy egy sereg csodán át botladozzon,

kábítsa fülemet, s eszemnek mit se mondjon.

Tárgyad elég korán elő nem adhatod.

A szín helye legyen pontos, határozott.

Spanyolországban a költő egy puszta napban

akár éveket is zsúfolhat a darabban.

Ott még kisgyermek a hős az idomtalan

színdarab elején, végén szakálla van.

De bennünket az tesz vezet szabálya rendjén:

úgy kívánjuk, legyen jól formált a cselekmény,

történjék egy eset, egy helyen, egy napon;

kezdettől végig azt lássuk a színpadon.

Ne tárj néződ elé olyat, mi hihetetlen.

A való néha nem valószerű is egyben.

Nekem érdektelen egy képtelen csoda.

Amit nem hisz, az észt nem hatja meg soha.

Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa.

Bár amit látsz, eszed azt jobban megragadja,

helyes művészetünk bizonyos dolgokat

csak fülünkkel közöl, szemünknek nem mutat…

Kicsinyességeit kerüld el a regénynek,

de nagy lelkednek is adj némi gyöngeséget.

Nem vonz Achilles úgy, ha nem oly büszke-vad;

tetszik, hogy könnyet ont egy sérelem miatt.

Tüntesd rajzában az apró hibákat is fel:

lelkünk örül, ha így a természetre ismer…

Tanuld ki a korok s tájak szokásait:

más klíma többnyire más kedélyt alakít.

Ne adj hát, ahogy a Cléliában találtad,

francia lelket az antik Itáliának,

s római név alatt ne minket fess, nehogy

Catód gáláns legyen s piperkőc Brutusod.

Mind megbocsátható ez egy frivol regényben;

elég, ha örömet lelünk ott a mesében,

s ennél nagyobb szigor már nem is menne el.

De a színpad erős logikát követel:

ott ragaszkodni kell a hitelhez keményen…

Túltesz az epika még a tragédián is.

Míg egy nagy eseményt szélesen elbeszél,

a mese tartja fenn, s a fikcióban él.

Itt minden szerepel, hogy lelkünk elragadja,

mindennek teste van, szelleme, lelke, arca.

Minden erő egy-egy istenné változik:

a szépség Vénusz és az ész Minerva itt.

Nem a gőz műve, ha az egek feldörögnek

fegyveres Jupiter rengeti meg a földet;

s ha zúg és tengerészt rettegtet a vihar:

haragvó Neptunus pöröl habjaival…

Ezért helytelenül száműzik e bevett

díszeket a mai szerzők közt egyesek,

kiknél próféta, szent, sőt maga Isten állnák

azok helyett, kiket a költők kitaláltak.

Minduntalan pokol várja az olvasót:

folyton csak Lucifer, Belzebub, Astarót.

De keresztény hitünk félelmes titka mégsem

lehet megfelelő ékesség költeményben.

Az Evangélium egyebet sem mutat,

mint penitenciát s érdemlett kínokat;

s még igazságait is a mese színébe

keverné fikciónk pogányos vegyüléke.

S ugyan miféle tárgy végül is a veszett

ördög, szüntelenül átkozva az eget,

s hogy az eposzi hős dicsőségét apassza,

a pálmát gyakran az Úrtól is elvitatva

Tassónak volt ezen a téren sikere, mondják.

Nem szállok én itt pörbe ellene;

de bármit hozzon is föl századunk javára:

könyve aligha vet jó fényt Itáliára,

ha szent hőse, aki folyton imát rebeg,

mást se művel, csupán a Sátánt győzi meg,

s ha Argant és Renaud, s Tankréd és hölgye egy kis

derűt s vigasztalást a gyászos tárgyba nem visz.

 

 

1674



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.sulinet.hu

minimap