Bosquet, Alain: Mort d'une mère

Tu es morte, ma mère, et j'en suis soulagé.
Depuis trente ans tu guerroyais contre ma vie:
j'aurais dû, à tes yeux, rester l'enfant boudeur
qui chantait faux, qui t'apportait des coccinelles,
 
qui préférait tes mains glissant sur ses cheveux
aux leçons de latin. J'eus le tort de partir à la guerre,
et plus tard d'accepter l'âge adulte.
Je pris femme et ce fut ma pire trahison.
 
J'écrivis un roman et ce fut la distance
entre nous : j'inventais combien de personnages
pour t'éloigner de moi? Tes sanglots, tes thromboses
 
et ton suicide à heure fixe: que d'efforts
pour susciter l'amour et à la fois la haine!
Je garde ma tendresse au fond de sa momie.

Meghaltál hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem.
Harminc esztendeig viaskodtál velem,
a durcás kisfiút akartad látni bennem,
ki katicákat hoz, hamisan énekel,
 
aki jobban ügyel kezedre a hajában,
mint a latinra. Persze, vétek volt háborúba
mennem, s aztán a felnőtt-létet elfogadnom.
Hogy asszonyt hoztam, az még szörnyűbb árulás volt.
 
Majd írtam egy regényt és ettől még nagyobb lett
a távolság közöttünk. Hány szereplőt találtam,
ki tőled elszakít? Sírásod, vissszered,
 
végül megtervezett öngyilkosságod: mennyi
eltékozolt erő, hogy újra rád figyeljek!
De múmiája mélyén is él szeretetem.