Doms, André: Fennsík (Plateau Magyar nyelven)

S'ouvre l'été par des paliers de cuivre. L'horizon se déplie. Tangible la terre d'ici. Elle œuvre et repose, dépose et recueille.

Mate peau qui s’étire ou se repend, mûrit dans la poussière orange. C’est privilège et joie que la grever, la fouler, la meutrir. Aucune chair ne me sera si intimement complice.

Il me faut ce seul ordre où l’œil flue, la terre, à pleine présence. Mais l’ombre a meublé le visage et l’âme a son envers.

Légers versants qui tintent de soleil: je tiens ce corps aux anses. Mémoire évanouie, je m’incruste au silence. Rien ne demeure plus qui heurte ou qui assaille, et j’éprouve par là le peu de mon poids.

La mort a la main tiède. Je travaille à medésoccuper de moi.

Réz csapágyakkal tárul meg a nyár. A szemhatár kihajlik. Innen a föld tapintható. Munkál s pihen, lerak és fölszed újra.

Kinyúló-zsugorodó fénytelen bőr érik a narancssárga porban. Taposni rajta s megterhelni kínnal: kiváltság és öröm. Sosem lesz más emberi hús ily meghitt cinkosom.

Nem kell más rend nekem, csak ez: a föld, ahol teljes jelenlétével áramlik a szem. De árnnyal kitöltve az arc, s fonákját mutatja a lélek.

Napfénytől megpendülő enyhe lejtők: e testet fülénél fogom. Eltűnt emlékezet, magam a csöndbe ékelem. Többé már semmi nincs, mi hozzám verődne vagy megrohanna; próbára így teszem kevéske súlyomat.

Langyos a vég keze. Hogy ne törődjek többé önmagammal: ezen fáradok.