Emmanuel, Pierre: Novemberi száműzetés (L’exilé de novembre Magyar nyelven)

Je pars. Tes lents cheveux sanglotent sur mon âme,

et déjà tu me perds dans l’ombre, ô bien-aimée !

Qui donc est revenu jamais ? Un soir d’automne,

une feuille tombée sur la vasque, ce cri

d’un pas sur le gravier des heures ! mais l’allée

s’éloigne, et le passant se hâte vers l’hiver.

Un piano désert joue longtemps dans la brume,

il pleut. J’enfonce mes épaules, je rabats

mon chapeau sur ces yeux où s’éteint un novembre

transi de larmes, ton visage glisse, loin,

glisse vers le retour éternel où se fondent

les départs sans espoir de retour, les adieux

jetés dans le brouillard immense des années

et qui trente ans après sonnent toujours, là-bas.

Megyek. Omló hajad zápora elkisér még,

s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!

Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj -

léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

Egy lomb szédülete! - De soha a fasor,

soha a tél fele igyekvő szerelem.

Magányos zongora kesereg a vidéken,

s én loholok vakon, kalapomat letűrve,

míg ellep tétován s alámerül november,

könnyeim télvizében mig arcod elmerül.

És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,

örökre eltemetve és temetetlenül

a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,

hogy harminc év után is kisértsen odalent.