Grandbois, Alain: Noces

Nous sommes debout
Debout et nus et droits
Coulant à pic tous les deux
Aux profondeurs marines
Sa longue chevelure flottant
Au-dessus de nos têtes
Comme des milliers de serpents frémissants
Nous sommes droits et debout
Liés par nos chevilles nos poignets
Liés par nos bouches confondues
Liés par nos flancs soudés
Scandant chaque battement du coeur
 
Nous plongeons nous plongeons à pic
Dans les abîmes de la mer
Franchissant chaque palier glauque
Lentement avec la plus grande régularité
Certains poissons déjà tournent
Dans un sillage d'or trouble
De longues algues se courbent
Sous le souffle invisible et vert
Des grandes annonciations
 
Nous nous enfonçons droits et purs
Dans l'ombre de la pénombre originelle
Des lueurs s'éteignent et jaillissent
Avec la plus grande rapidité
Des communications électriques
Crépitent comme des feux chinois autour de nous
Des secrets définitifs
Nous pénètrent insidieusement
Par ces blessures phosphorescentes
Notre plongée toujours défiant
Le sang rouge du coeur vivant
 
Nous roulons nous roulons
Elle et moi seuls
Aux lourds songes de la mer
Comme des géants transparents
Sous la grande lueur éternelle
 
Des fleurs lunaires s’allongent
Gravissant autour de nous
Nous sommes tendus droits
Le pied pointant vers les fonds
Comme celui du plongeur renversé
Déchirant les aurores spectrales
L’absolu nous guette
Comme un loup dévorant
Parfois une proue de galère
Avec ses mâts fantômes de bras
Parfois de courts soleils pâles
Soudain déchirent les méduses
Nous plongeons au fond des âges
Nous plongeons au fond d’une mer incalculable
Forgeant rivant davantage
L’implacable destin de nos chaînes
 
Ah plus de ténèbres
Plus de ténèbres encore
Il y a trop de poulpes pourpres
Trop d’anémones trop crépusculaires
Laissons le jour infernal
Laissons les cycles de haine
Laissons les dieux du glaive
Les voiles d’en haut sont perdues
Dans l’arrachement des étoiles
Avec les derniers sables
Des rivages désertés
Par les dieux décédés
 
Rigides et lisses comme deux morts
Ma chair inerte dans son flanc creux
Nos yeux clos comme pour toujours
Ses bras mes bras n’existent plus
Nous descendons comme un plomb
Aux prodigieuses cavernes de la mer
Nous atteindrons bientôt
Les couches d’ombre parfaite
Ah noir et total cristal
Prunelles éternelles
Vain frissonnement des jours
Signes de la terre au ciel
Nous plongeons à la mort du monde
Nous plongeons à la naissance du monde

Pőrén állunk
Állunk egyenesen
Lebukóban a tenger
Mélyébe párosán
A víz hosszú sörénye itt
Lobog fejünk fölött
Mintha ezernyi kígyó sustorogna
Meredten állunk
Csuklónk megkötve s kötözött bokánk
Köt egymásba tapadt szánk
Köt egybeforrt ágyékunk
Skandáljuk szívveréseink
 
Süllyedünk lejjebb süllyedünk
A tenger szurdokaiba
Kékes-zöld szintjeit áttörve mind
Lassan s nagyon-nagyon szabályosan
Halak fordulnak pörögnek
Aranyköd-vízsodorban
Lekonyult megnyúlt algák
Sora nagy hírek láthatatlan
Zöld fuvalmától görbed
 
Meredten s tisztán süllyedünk
Az eredendő félárnyék árnyába
Kihúnyóban még fények és
Felszökellnek már villámsebesen
Elektromos kommunikációk
Görögtüzekként sisteregnek körülöttünk
Végérvényes rejtelmek
Alattomban belénk hatolnak
Foszforeszkáló sebeken át
Merülésünk az eleven szív
Piros vérével dacol
 
Gördülünk gördülünk
Ő meg én egyedül
Tenger lomha álmain
Áttetsző két óriás
Örök-égő nagy fény alatt
 
Holdvirág nyújtózik
Körülkering bennünket
Meredtre feszülünk
Lábbal a mélységek felé
Mint aki fordítva ugrott fejest
Széttépve szellem-napkeltéket
Az abszolútom les reánk
Farkasként falna föl
Olykor egy gálya orra
Kísértet-kar árbocai
Olykor halvány napsugarak
Tépik a medúzákat szét
Az idők mélyére szállunk alá
Mélyre süllyedünk s a tenger ki nem ismerhető
Tovább így kovácsoljuk
Láncaink kérlelhetetlen sorsát
 
Ó még több sötétet
Sokkal több sötétet még
Túlsok itt a bíbor polip
Sok a túl-alkonyi tengeri rózsa
Hagyjuk a pokoli napot
Hagyjuk a gyűlölet-kört
Hagyjuk a kard isteneit
A fátyolköd fent belefoszlott
A csillagháló-szakadásba
S homok sincs már a parton
Ahonnét eltűntenek
A megboldogult istenek
 
Mint két halott dermedt-puhán:
Lágy húsom horpadt ágyékában
Szemünk örökre hunyva tán
Karom sincs már neki sincs karja
Mint a mérő-ón szállunk alá
A tenger csodás barlangjaiba
Hamarosan elérjük
A teljes árnyék rétegét
Ó telt kristály-feketeség
Örök szembogarak
Borzongás üres napjai
Földi jelek az égnek
Világhalálba süllyedünk
A világszületésbe süllyedünk