Laforgue, Jules: Complainte d'une convalescence en mai

Nous n'avons su toutes ces choses qu'après sa mort.
Vie de Pascal par Mme Perier
 
Convalescent au lit, ancré de courbatures,
Je me plains aux dessins bleus de ma couverture,
 
Las de reconstituer dans l'art du jour baissant
Cette dame d' en face auscultant les passants :
 
Si la Mort, de son van, avait chosé mon être,
En serait-elle moins, ce soir, à sa fenêtre ? ...
 
Oh ! mort, tout mort ! Au plus jamais, au vrai néant
Des nuits où piaule en longs regrets un chant-huant !
 
Et voilà que mon Âme est tout hallucinée !
Mais s'abat, sans avoir fixé sa destinée.
 
Ah ! Que de soirs de mai pareils à celui-ci,
Que la vie est égale; et le coeur endurci !
 
Je me sens fou d'un tas de petites misères.
Mais maintenant, je sais ce qu'il me reste à faire.
 
Qui m'a jamais rêvé ? Je voudrais le savoir !
Elles vous sourient avec âme, et puis bonsoir,
 
Ni vu ni connu. Et les voilà qui rebrodent
Le canevas ingrat de leur âme à la mode ;
 
Fraîches à tous, et puis reprenant leur air sec
Pour les christs déclassés et autres gens suspects
 
Et pourtant, le béni grand bol de lait de ferme
Que me serait un baiser sur sa bouche ferme !
 
Je ne veux accuser personne, bien qu'on eût
Pu, ce me semble, mon bon cœur étant connu...
 
N'est-ce pas ; nous savons ce qu'il nous reste à faire,
Ô cœur d' or pétri d'aromates littéraires,
 
Et toi, cerveau confit dans l'alcool de l'orgueil !
Et qu'il faut procéder d'abord par demi-deuils...
 
Primo : mes grandes angoisses métaphysiques
Sont passées à l'état de chagrins domestiques ;
 
Deux ou trois spleens locaux. -ah ! Pitié, voyager
Du moins, pendant un an ou deux à l'étranger...
 
Plonger mon front dans l'eau des mers, aux matinées
Torrides, m'en aller à petites journées,
 
Compter les clochers, puis m'asseoir, ayant très chaud,
Aveuglé des maisons peintes au lait de chaux...
 
Dans les Indes du rêve aux pacifiques Ganges,
Que j'en ai des comptoirs, des hamacs de rechange !
 
-Voici l'œuf à la coque et la lampe du soir.
Convalescence bien folle, comme on peut voir.

Mi egyáltalán nem tudtunk erről, és csupán halála után szereztünk róla tudomást.
Mme Gilberte Périer*
 
Lábadozom, legyöngültség dönt ma ágynak,
Panaszom kék mintájú takarómnak árad.
 
Untat, hogy napnyugta bája idézze fel:
Szemközt a hölgy járókelőkre mint figyel.
 
Ha a Halál lényemet egyszer kirostálja,
Többé nem ülne ki esténként ablakába?
 
Halál, teljes Halál, örökké bús kuvik
Az éj hiteles semmijén sivalkodik.
 
S íme csupa hallucináció a lelkem.
Letörök, mielőtt sorsom kihüvelyeztem.
 
Hány est akad ehhez hasonló, májusi!
Egyhangú élet, a szívemet keményíti.
 
Sok apró nyomorúság megfoszt már eszemtől,
De most tudom, mi lesz a további teendő.
 
Ki álmodott rólam? Sejteném legalább!
Nők lelke derül rád, aztán jó éjszakát,
 
Se hit, se hang. Divatos lelkük ujra horgol,
Nézzétek csak őket, közönyös fonalakból.
 
Szertenevetnek, ám árnyat arcukra vet
Lecsúszott Krisztus és sok más gyanús egyed.
 
De áldásom falusi nagy tejescsuporra,
Bárcsak az én csókom kemény ajkára forrna!
 
Senkit sem vádolok, jóllehet úgy hiszem,
Megtehetném, mivel ismert volt jó szivem.
 
Ugye, tudjuk, mi a törlesztendő adósság,
Arany Szív, átjárnak irodalmi arómák,
 
És rólad azt, a Gőg szeszén csávált agyunk,
Előbb fél-gyász az út, melyen elindulunk.
 
Metafizikai, pro primo, rettegésem
Háztáji keservekre fölcseréltem.
 
Egy-két csip-csup csömör – utazni, irgalom,
Pár évig legalább idegen utakon…
 
Homlokom mártani tenger vizébe, nyári
Hőségben, a korai reggelnek nekivágni,
 
Számlálni tornyokat, s megülni, ha meszelt
Házak vakítanak, s a forróság levert.
 
Békés Gangesz-parton, álomi Indiákon
Mennyi telepem és tartalék függőágyam!
 
– Kigyúl a lámpafény, és itt a lágy tojás.
A bizonyság ime: bolond lábadozás.
 
 
* Mme Gilberte Périer - Fivérem, Blaise Pascal