Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lamartine, Alphonse de: Első bánat (Le premier regret Magyar nyelven)

Lamartine, Alphonse de portréja

Le premier regret (Francia)

Sur la plage sonore où la mer de Sorrente

Déroule ses flots bleus aux pieds de l'oranger

Il est, près du sentier, sous la haie odorante,

Une pierre petite, étroite, indifférente

Aux pas distraits de l'étranger !

 

La giroflée y cache un seul nom sous ses gerbes.

Un nom que nul écho n'a jamais répété !

Quelquefois seulement le passant arrêté,

Lisant l'âge et la date en écartant les herbes,

Et sentant dans ses yeux quelques larmes courir,

Dit : Elle avait seize ans! c'est bien tôt pour mourir !

 

Mais pourquoi m'entraîner vers ces scènes passées ?

Laissons le vent gémir et le flot murmurer ;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées !

Je veux rêver et non pleurer !

 

Dit : Elle avait seize ans ! - Oui, seize ans ! et cet âge

N'avait jamais brillé sur un front plus charmant !

Et jamais tout l'éclat de ce brûlant rivage

Ne s'était réfléchi dans un oeil plus aimant !

Moi seul, je la revois, telle que la pensée

Dans l'âme où rien ne meurt, vivante l'a laissée ;

Vivante ! comme à l'heure où les yeux sur les miens,

Prolongeant sur la mer nos premiers entretiens,

Ses cheveux noirs livrés au vent qui les dénoue,

Et l'ombre de la voile errante sur sa joue,

Elle écoutait le chant du nocturne pêcheur,

De la brise embaumée aspirait la fraîcheur,

Me montrait dans le ciel la lune épanouie

Comme une fleur des nuits dont l'aube est réjouie,

Et l'écume argentée ; et me disait : Pourquoi

Tout brille-t-il ainsi dans les airs et dans moi ?

Jamais ces champs d'azur semés de tant de flammes,

Jamais ces sables d'or où vont mourir les lames,

Ces monts dont les sommets tremblent au fond des cieux,

Ces golfes couronnés de bois silencieux,

Ces lueurs sur la côte, et ces champs sur les vagues,

N'avaient ému mes sens de voluptés si vagues !

Pourquoi comme ce soir n'ai-je jamais rêvé ?

Un astre dans mon coeur s'est-il aussi levé ?

Et toi, fils du matin ! dis, à ces nuits si belles

Les nuits de ton pays, sans moi, ressemblaient-elles ?

Puis regardant sa mère assise auprès de nous

Posait pour s'endormir son front sur ses genoux.

 

Mais pourquoi m'entraîner vers ces scènes passées ?

Laissons le vent gémir et le flot murmurer ;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées !

Je veux rêver et non pleurer !

 

Que son oeil était pur, et sa lèvre candide !

Que son ciel inondait son âme de clarté !

Le beau lac de Némi qu'aucun souffle ne ride

A moins de transparence et de limpidité !

Dans cette âme, avant elle, on voyait ses pensées,

Ses paupières, jamais sur ses beaux yeux baissées,

Ne voilaient son regard d'innocence rempli,

Nul souci sur son front n'avait laissé son pli ;

Tout folâtrait en elle; et ce jeune sourire,

Qui plus tard sur la bouche avec tristesse expire,

Sur sa lèvre entrouverte était toujours flottant,

Comme un pur arc-en-ciel sur un jour éclatant !

Nulle ombre ne voilait ce ravissant visage,

Ce rayon n'avait pas traversé de nuage !

Son pas insouciant, indécis, balancé,

Flottait comme un flot libre où le jour est bercé,

Ou courait pour courir; et sa voix argentine,

Echo limpide et pur de son âme enfantine,

Musique de cette âme où tout semblait chanter,

Egayait jusqu'à l'air qui l'entendait monter !

 

Mais pourquoi m'entraîner vers ces scènes passées?

Laissez le vent gémir et le flot murmurer;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées!

Je veux rêver et non pleurer!

 

Mon image en son coeur se grava la première ;

Comme dans l'oeil qui s'ouvre, au matin, la lumière ;

Elle ne regarda plus rien après ce jour ;

De l'heure qu'elle aima, l'univers fut amour !

Elle me confondait avec sa propre vie,

Voyait tout dans mon âme; et je faisais partie

De ce monde enchanté qui flottait sous ses yeux,

Du bonheur de la terre et de l'espoir des cieux,

Elle ne pensait plus au temps, à la distance,

L'heure seule absorbait toute son existence ;

Avant moi cette vie était sans souvenir,

Un soir de ces beaux jours était tout l'avenir !

Elle se confiait à la douce nature

Qui souriait sur nous ; à la prière pure

Qu'elle allait, le coeur plein de joie, et non de pleurs,

A l'autel qu'elle aimait répandre avec ses fleurs ;

Et sa main m'entraînait aux marches de son temple,

Et, comme un humble enfant, je suivais son exemple,

Et sa voix me disait tout bas : Prie avec moi !

Car je ne comprends pas le ciel même sans toi !

 

Mais pourquoi m'entraîner vers ces scènes passées?

Laissez le vent gémir et le flot murmurer;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées !

Je veux rêver et non pleurer !

 

Voyez, dans son bassin, l'eau d'une source vive

S'arrondir comme un lac sous son étroite rive,

Bleue et claire, à l'abri du vent qui va courir

Et du rayon brûlant qui pourrait la tarir !

Un cygne blanc nageant sur la nappe limpide,

En y plongeant son cou qu'enveloppe la ride,

Orne sans le ternir le liquide miroir,

Et s'y berce au milieu des étoiles du soir ;

Mais si, prenant son vol vers des sources nouvelles,

Il bat le flot tremblant de ses humides ailes,

Le ciel s'efface au sein de l'onde qui brunit,

La plume à grands flocons y tombe, et la ternit,

Comme si le vautour, ennemi de sa race,

De sa mort sur les flots avait semé la trace ;

Et l'azur éclatant de ce lac enchanté

N'est plus qu'une onde obscure où le sable a monté !

Ainsi, quand je partis, tout trembla dans cette âme ;

Le rayon s'éteignit ; et sa mourante flamme

Remonta dans le ciel pour n'en plus revenir ;

Elle n'attendit pas un second avenir,

Elle ne languit pas de doute en espérance,

Et ne disputa pas sa vie à la souffrance ;

Elle but d'un seul trait le vase de douleur,

Dans sa première larme elle noya son coeur !

Et, semblable à l'oiseau, moins pur et moins beau qu'elle,

Qui le soir pour dormir met son cou sous son aile,

Elle s'enveloppa d'un muet désespoir,

Et s'endormit aussi; mais, hélas ! loin du soir !

 

Mais pourquoi m'entraîner vers ces scènes passées ?

Laissons le vent gémir et le flot murmurer;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées !

Je veux rêver et non pleurer !

 

Elle a dormi quinze ans dans sa couche d'argile,

Et rien ne pleure plus sur son dernier asile ;

Et le rapide oubli, second linceul des morts,

A couvert le sentier qui menait vers ces bords ;

Nul ne visite plus cette pierre effacée,

Nul n'y songe et n'y prie !... excepté ma pensée,

Quand, remontant le flot de mes jours révolus,

Je demande à mon coeur tous ceux qui n'y sont plus !

Et que, les yeux flottants sur de chères empreintes,

Je pleure dans mon ciel tant d'étoiles éteintes !

Elle fut la première, et sa douce lueur

D'un jour pieux et tendre éclaire encor mon coeur !

 

Mais pourquoi m'entraîne! vers ces scènes passées ?

Laissez le vent gémir et le flot murmurer;

Revenez, revenez, ô mes tristes pensées !

Je veux rêver et non pleurer !

 

Un arbuste épineux, à la pâle verdure,

Est le seul monument que lui fit la nature ;

Battu des vents de mer, du soleil calciné,

Comme un regret funèbre au coeur enraciné,

Il vit dans le rocher sans lui donner d'ombrage ;

La poudre du chemin y blanchit son feuillage,

Il rampe près de terre, où ses rameaux penchés

Par la dent des chevreaux sont toujours retranchés ;

Une fleur, au printemps, comme un flocon de neige

Y flotte un jour ou deux ; mais le vent qui l'assiège

L'effeuille avant qu'elle ait répandu son odeur,

Comme la vie, avant qu'elle ait charmé le coeur !

Un oiseau de tendresse et de mélancolie

S'y pose pour chanter sur le rameau qui plie !

Oh! dis, fleur que la vie a fait sitôt flétrir,

N'est-il pas une terre où tout doit refleurir ?...

 

Remontez, remontez à ces heures passées !

Vos tristes souvenirs m'aident à soupirer !

Allez où va mon âme ! Allez, ô mes pensées,

Mon coeur est plein, je veux pleurer !



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Első bánat (Magyar)

Hol kéklőn gyöngyözik a sorrentói tenger,

egy narancsfa tövén, a zengő fövenyen,

a zöld sövény alatt, a dűlőhöz közel, mely

arra vezet, kicsiny, érzéketlen követ lel

      az elmélázó idegen.

 

Rajt egy nevet takar sárga viola szirma,

egy visszhangot soha nem vert, puszta nevet!

De a vándor, ha ott megállva, a füvet

széthajtja, s látja, hogy mi is van odaírva,

így szól, míg érzi, hogy szemében könny terem:

"Meghalni ily korán! tizenhat évesen!"

 

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

"Tizenhat évesen!" - Igen, tizenhat éves

volt ő, s nem tündökölt e kor szebb főn soha!

És sose ragyogott drágább szemekbe még ez

izzó szép partvidék lángoló tébolya!

Már csak én látom őt, élve hozza elémbe

lelkem, melyben soha semmi se hal meg - élve!

mint akkoron, midőn szembe mélyedt a szem

első közös utunk alatt a tengeren,

s fekete fürtjeit a szelekbe kibontva,

míg arcán árnyat vont az imbolygó vitorla,

hallgatta, hogy dalol a halász éjszaka,

és ajkára csapott a sós lég balzsama,

s mutogatva nekem a nyíló teliholdat,

éj virágát, üde szépét a hajnaloknak,

s az ezüstlő habot, szólt: "Mért is van ilyen

tündéri ragyogás bennem és kívülem?

Soha még ez azúr mezők, hol annyi láng gyúl,

sem az arany föveny, melyre a hab aláhull,

sem e mély ég alatt reszkető hegycsucsok,

s ez öblök, mik körül csöndes erdő susog,

sem a habok dala s a part fényei körbe,

nem ejték lelkemet íly homályos gyönyörbe!

Mért nem álmodtam így, mint ma este, soha?

Talán kigyúlt az is, szívemnek csillaga?

S mondd, reggel fia te, az éjek arra nálad

vajon nélkülem is voltak-e ily csodásak?"

S anyjára nézve, ki a közelünkben ült,

térdére fektetve fejét, elszenderült.

 

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

Mily tiszta volt szeme, s mily ártatlan az ajka!

Rámhullt tekintete mily fénybe boritott!

A szép Némi tava, ha szellő sem zavarja,

átlátszóbb nem lehet, s nem lehet ragyogóbb!

E hő szívben előbb olvasott bárki, mint ő,

sosem sütötte le szép szemét mit se rejtő

tekintete fölött, mely csupa tisztaság;

semmi gond ráncba még nem vonta homlokát;

vidám volt s oly bohó: a mosoly ifju száján,

mely hamar odalett, hervadt-fakóra válván,

ott úszott mindig e félignyílt ajkakon,

mint szivárvány derült, verőfényes napon!

Árny nem leplezte el e bűvöletes orcát,

e fénysugár soha fellegen nem hatolt át.

Imbolygó, gondtalan, libegő léptei,

mint a hullám, amint a napfényt rengeti;

szökellt, mindig szökellt; és hangjának ezüstje,

gyermeklelkének ez áttetsző, tiszta tükre,

e szív zenéje, mely folyvást csak énekelt,

földerítette még az eget is, ha kelt.

 

De mért ragadnak el e letűnt régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

Legelsőül az én képem szökött szivébe,

miképp reggel a fény az ébredő szemébe;

s mint aki ezután többé már mit sem lát,

szerelem lett neki az egész nagyvilág!

Különbséget se tett maga között s közöttem,

én lettem mindene; szemében része lettem

a világnak, amely varázs volt és csoda,

a földi boldogság s égi remény hona.

Bánta is az időt, bánta is ő a távolt,

egész kis élete a jelen percbe lángolt;

éltét emléktelen élte előttem ő,

s egy ily szép este volt néki minden jövő!

Teljes bizalma volt e szelídfényü tájban,

mely mosolygott reánk; s a tiszta, hő imában,

amit csupa öröm s nem csupa könny szive

vitt virág-övezett oltár eleibe;

kezemnél vezetett a templomához engem,

s alázatos gyerek, példáját így követtem,

míg szólott csöndesen: "Kérd velem az eget!

Mert lásd, nem érthetem már őt se Nélküled!"

 

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

Nézd a forrás vizét, ha medencéje öblén

tóvá kerekedik, szűk partjait betöltvén,

s oly tiszta kék, ahol nem fúj szellő se rá,

és nem süti a nap, mely kiszárítaná!

Hófehér hattyu ring az áttetsző terítőn,

nyakát, bő fodrokat vetvén, belémerítőn,

de nem sötétül el a folyékony tükör,

míg ő a csillagok között ott tündököl.

Ám hogyha szárnyra kel, indulván új vizekhez,

s nedves szárnyaival habot borzolva verdes,

a felkavart vizen elmosódik az ég,

s elsötétítik a széthulló tollpihék,

mintha a keselyű, nemének ellensége,

a vizet veszte bús jelével hintené be;

s már a varázslatos tó tündér kékje csak

homályos víztömeg, mit ellep az iszap!

 

Midőn elmentem, éppígy rendült meg e lélek,

kihunytak fényei, s a láng, amelytől égett,

halódva égre szállt, és vissza nem szökött.

Nem, ő nem várt soha új, második jövőt,

kétség s remény között nem hányódott le és föl,

ő nem perelte el éltét a szenvedéstől,

fájdalma poharát egyszerre itta ki,

első könnyébe kész volt szívét fojtani!

S mint a madár, amely nem oly szép s tiszta, mint ő,

este, alvás előtt, nyakát szárnyába rejtő,

a néma fájdalom mély sötétjébe bújt,

s bár az est messze még, végső álomba hullt!

 

De mért ragadnak el a letűnt, régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

Agyagos ágya ím, tizenöt éve rejti,

s nyugvóhelye fölött nem könnyez senki, semmi,

és a gyors feledés, a holtak második

szemfödele, lepi be a kis útat itt.

Senki se jő ide, mélázva, meghatottan,

e málló kőhöz!... Én, csupán én, gondolatban,

mikor tűnt napjaim bús árama sodor,

s azokat keresem, kik nincsenek sehol,

s drága képek felett borús szemmel merengve,

annyi hullt csillagot visszasírnék egemre!

Első ő volt, s ma is még lágy, szelíd tüze

szívem gyöngéd verőfénnyel ragyogja be!

 

De mért ragadnak el e letűnt, régi képek?

Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!

Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!

      Álmodjak csak, ne sírjak én!

 

Egy fakó levelű tövises, kicsi cserje:

a természet csupán ez emléket emelte;

és míg aszalja a nap, s paskolják a szelek,

mint mély bánat, mely a szívben vert gyökeret,

így él a szirtfalon, amelynek nem ad árnyat,

s lombja gyűjtőhelye az út felvert porának;

lent a földön kuszik, indás leveleit

a kecskék újra meg újra lelegelik;

tavasszal egy virág pár napig rajta himbál,

akár egy hópehely; de a szél rásuhint már,

s elfújja, mielőtt szárnyalna illata,

mint életet, amely nem volt boldog soha!

Magányos bánatán egy gyöngéd kis madárka,

dalolni odaszáll a hajló, gyönge ágra.

Ó, kis virág! ki oly hamar hulltál le, mondd,

nincs-e oly föld, amely mindent virágba bont?

 

Idézd, idézd fel e sok letűnt, régi képet!

Hátha megenyhülök az emlékek körén.

Ó, te bús gondolat! lelkemnek légy kiséret!

      Szívem csordul, hadd sírok én!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/04300/04350/04350.htm#12

minimap