Gratulálunk! Az év fordítója Répás Norbert!
Hírek

Le Clézio, Jean-Marie Gustave: Poisson d'or (részlet)

Le Clézio, Jean-Marie Gustave portréja

Poisson d'or (részlet) (Francia)

1

 

Quand j'avais six ou sept ans, j'ai été volée. Je ne m'en souviens pas vraiment, carj'étais trop jeune, et tout ce que j'ai vécu ensuite a effacé ce souvenir. C'est plutôt comme un rêve, un cauchemar lointain, terrible, qui revient certaines nuits, qui me trouble même dans le jour. Il y a cette rue blanche de soleil, poussiéreuse et vide, le ciel bleu, le cri déchirant d'un oiseau noir, et tout à coup des mains d'homme qui me jettent au fond d'un grand sac, et j'étouffe. C'est Lalla Asma qui m'a achetée.

C'est pourquoi je ne connais pas mon vrai nom, celui que ma mère m'a donné à ma naissance, ni le nom de mon père, ni le lieu oùje suis née. Tout ce que je sais, c'est ce que m'a dit Lalla Asma, que je suis arrivée chez elle une nuit, et pour cela elle m'a appelée Laïla, la Nuit. Je viens du Sud, de très loin, peut-être d'un pays qui n'existe plus. Pour moi, il n'y a rien eu avant, juste cette rue poussiéreuse, l'oiseau noir, et le sac.

Ensuite je suis devenue sourde d'une oreille. Ça s'est passé alors que je jouais dans la rue, devant la porte de la maison. Une camionnette m'a cognée, et m'a brisé un os dans l'oreille gauche.

J'avais peur du noir, peur de la nuit. Je me souviens, je me réveillais quelquefois, je sentais la peur entrer en moi comme un serpent froid. Je n'osais plus respirer. Alors je me glissais dans le lit de ma maîtresse et je me collais contre son dos épais, pour ne plus voir, ne plus sentir. Je suis sûre que Lalla Asma se réveillait, mais pas une fois elle ne m'a chassée, et pour cela elle était vraiment ma grand-mère.

Longtemps j'ai eu peur de la rue. Je n'osais pas sortir de la cour. Je ne voulais même pas franchir la grande porte bleue qui ouvre sur la rue, et si on essayait de m'emmener dehors, je criais et je pleurais en m'accrochant aux murs, ou bien je courais me cacher sous un meuble. J'avais de terribles migraines, et la lumière du ciel m'écorchait les yeux, me transperçait jusqu'au fond du corps.

Même les bruits du dehors me faisaient peur. Les bruits de pas dans la ruelle, à travers le Mel- lah, ou bien une voix d'homme qui parlait fort, de l'autre côté du mur. Mais j'aimais bien les cris des oiseaux, à l'aube, les grincements des martinets au printemps, au ras des toits. Dans cette partie de la ville, il n'y a pas de corbeaux, seulement des pigeons et des colombes. Quelquefois, au printemps, des cigognes de passage qui se perchent en haut d'un mur et font claquer leur bec.

Pendant des années, je n'ai rien connu d'autre que la petite cour de la maison, et la voix de Lalla Asma qui criait mon nom : « Laï- la ! » Commeje l'ai déjà dit, j'ignore mon vrai nom, et je me suis habituée à ce nom que m'a donné ma maîtresse, comme s'il était celui que ma mère avait choisi pour moi. Pourtant, je pense qu'un jour quelqu'un dira mon vrai nom, et que je tressaillirai, et que je le reconnaîtrai.

Lalla Asma, ce n'était pas non plus son vrai nom. Elle s'appelait Azzema, elle était juive espagnole. Lorsque la guerre avait éclaté entre les Juifs et les Arabes, de l'autre côté du monde, elle était la seule à ne pas avoir quitté le Mellah. Elle s'était barricadée derrière la grande porte bleue et elle avait renoncé à sortir. Jusqu'à cette nuit où j'étais arrivée, et tout avait changé dans sa vie.

Je l'appelais « maîtresse » ou bien « grand- mère ». Elle voulait bien queje l'appelle « maîtresse » parce que c'était elle qui m'avait appris à lire et à écrire en français et en espagnol, qui m'avait enseigné le calcul mental et la géométrie, et qui m'avait donné les rudiments de la religion — la sienne, où Dieu n'a pas de nom, et la mienne, où il s'appelle Allah. Elle me lisait des passages de ses livres saints, et elle m'enseignait tout ce qu'il ne fallait pas faire, comme souffler sur ce qu'on va manger, mettre le pain à l'envers, ou se torcher avec la main droite. Qu'il fallait toujours dire la vérité, et se laver chaque jour des pieds à la tête.

En échange, je travaillais pour elle du matin au soir dans la cour, à balayer, couper le petit bois pour le brasero, ou faire la lessive. J'aimais bien monter sur le toit pour étendre le linge. De là, je voyais la rue, les toits des maisons voisines, les gens qui marchaient, les autos, et même, entre deux pans de mur, un bout de la grande rivière bleue. De là-haut, les bruits me paraissaient moins terribles. Il me semblait que j'étais hors d'atteinte.

Quand je restais trop longtemps sur le toit, Lalla Asma criait mon nom. Elle restait toute la j ournée dans la grande pièce garnie de coussins de cuir. Elle me donnait un livre pour que je lui fasse la lecture. Ou bien elle me faisait faire des dictées, elle m'interrogeait sur les leçons précédentes. Elle me faisait passer des examens. Comme récompense, elle m'autorisait à m'asseoir dans la salle à côté d'elle, et elle mettait sur son pick-up les disques des chanteurs qu'elle aimait : Oum Kalsoum, Said Darwich, Hbiba Msika, et surtout Fayrouz à la voix grave et rauque, la belle Fayrouz Al Halabiyya, qui chante Ya Koudsou, et Lalla Asma pleurait tou- jours quand elle entendait le nom de Jérusalem.

Une fois par j our, la grande porte bleue s'ouvrait et laissait le passage à une femme brune et sèche, sans enfants, qui s'appelait Zohra, et qui était la bru de Lalla Asma. Elle venait faire un peu de cuisine pour sa belle-mère, et surtout inspecter la maison. Lalla Asma disait qu'elle l'inspectait comme un bien dont elle hériterait un jour.

Le fils de Lalla Asma venait plus rarement. Il s'appelait Abel. C'était un homme grand et fort, vêtu d'un beau complet gris. Il était riche, il dirigeait une entreprise de travaux publics, il travaillait même à l'étranger, en Espagne, en France. Mais, à ce que disait Lalla Asma, sa femme l'obligeait à vivre avec ses beaux-parents, des gens insupportables et vaniteux qui préféraient la ville nouvelle, de l'autre côté de la rivière.



FeltöltőSebestyén Péter
KiadóFolio
Az idézet forrásaopenlibrary.com
Megjelenés ideje

Aranyhalacska (részlet) (Magyar)

1

 

Hat- vagy hétéves koromban elraboltak. Már nem emlékszem egész pontosan rá, mert kicsi voltam, és ami azután történt velem, jórészt eltörölte az emlékét. Olyan csak, mint egy álom, a múltban rejtőző, szörnyű lidércnyomás, amely éjszaka időnként még ma is rám telepszik, s néha nappal is gyötör. Látom a naptól fehérlő, poros, üres utcát, a kék eget, hallom egy fekete madár fülsértő rikácsolását, azután hirtelen egy férfikéz nagy zsákba gyömöszöl, s én fuldoklom. Lalla Aszma vásárolt meg.

Ezért nem tudom az igazi nevemet, amit anyámtól kaptam születésemkor, meg az apám nevét sem, s azt sem, hol születtem. Csak annyit tudok, amennyit Lalla Aszma elmondott: hogy egy éjszaka hoztak el hozzá, ezért lett a nevem Laila, vagyis Éjszaka. Délről jöttem, nagyon messziről, egy olyan országból, amely talán már nem is létezik. Semmi másra nem emlékszem belőle, csak a poros utcára, a fekete madárra és a zsákra.

Később megsüketültem a fél fülemre. Ez akkor történt, amikor egyszer az utcán játszottam, a ház előtt. Elütött egy teherautó, s eltört egy csont a bal fülemben.

Féltem a sötétségtől, féltem az éjszakától. Emlékszem, néha felébredtem, s éreztem, amint a félelem belém hatol, mint egy hideg kígyó. Nem mertem lélegezni. Ilyenkor becsúsztam asszonyom ágyába, s puha hátához simultam, hogy semmit se lássak, semmit se érezzek. Biztos vagyok benne, hogy Lalla Aszma felébredt, de sosem zavart el: tényleg olyan volt, mint egy nagymama.

Sokáig az utcától is féltem. Nem mertem kimenni az udvarról. Az utcára nyíló nagy kék kapun nem voltam hajlandó kilépni, és ha kényszeríteni próbáltak, a falhoz lapulva ordítottam és sírtam, vagy elbújtam a házban valami bútor alá. Rettenetes fejfájások gyötörtek, a nappali fény bántotta a szemem, s mintha a testem belsejébe hatolt volna.

Még a kintről jövő zajoktól is féltem. A mellahi sikátorokban kopogó léptek zajától, vagy a fal túloldaláról hallatszó túl hangos beszédtől. A madarak hajnali csivitelését viszont szerettem, s a sarlós fecskék surrogását is tavasszal a tetőn. A városnak ezen a részén nincsenek hollók, csak galambok. S tavasszal a vándorúton lévő gólyák néha leszálltak a fal tetejére, s ott kelepeltek.

Éveken keresztül semmi mást nem ismertem a világból, csak a ház kis udvarát, s Lalla Aszma hangját, amint a nevemet kiáltja: „Laila!” Mint már mondtam, nem tudom, mi az igazi nevem, de úgy megszoktam ezt a nevet, amit asszonyomtól kaptam, mintha az anyám választotta volna nekem. Mégis azt hiszem, ha egyszer valaki kiejtené az igazi nevemet, megreszketnék s ráismernék.

Asszonyomnak sem a Lalla Aszma volt az igazi neve. Igazából Azzemának hívták, és spanyol zsidó volt. Amikor a világ túlsó felén kitört a háború a zsidók és az arabok között, ő volt az egyetlen, aki nem menekült el Mellahból. Elbarikádozta magát a nagy kék kapu mögé, s nem volt hajlandó elhagyni a házat. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, az ő élete is egészen megváltozott.

„Asszonyoménak vagy „nagymamá”-nak szólítottam. Ő azt szerette a legjobban, ha „tanító néni”-nek hívom, mert ő tanított meg franciául és spanyolul írni-olvasni, fejben számolni, s még egy kis mértanra is oktatott, meg a két vallás alaptételeire: az egyik az ő vallása volt, amelyben Istennek nincs neve, a másik az enyém, amelyben Istent Allahnak hívják. Felolvasott nekem a szent könyvekből, és megtanította, mi az, amit nem szabad csinálni, például evés közben fújni az ételt, megfordítani a kenyeret, vagy a jobb kezünkkel törölni ki a fenekünket. És hogy mindig igazat kell mondani, s mindennap tetőtől talpig lemosakodni.

Cserébe én reggeltől estig dolgoztam az udvaron, söprögettem, gyújtóst aprítottam a parázstartóba, vagy mostam. Szerettem a lapos tetőn teregetni. Láttam föntről az utcát, a szomszéd házak tetejét, a járókelőket odalent, az autókat és két fal között még a nagy kék folyóból is egy darabot. Odaföntről a zajok nem tűntek olyan félelmetesnek. Úgy éreztem, biztonságban vagyok.

Ha túl sokáig maradtam a tetőn, Lalla Aszma a nevemet kiáltotta. Egész napját a bőrpárnákkal telezsúfolt nagyszobában töltötte. A kezembe nyomott egy könyvet, hogy olvassak föl neki.

Vagy tollba mondott egy szöveget, s kikérdezett a korábbi leckéből. Le is vizsgáztatott. A sikeres vizsga után szabad volt letelepednem mellé a nagyszobában, s ő föltette a lemezjátszóra valamelyik kedves énekesének a lemezét. Umm-Kulszúm, Szaíd Dervis, Habiba Múszika volt a kedvence, de a legjobban mégis a rekedt, mély hangú Feirúzt szerette, a szép Feirúz al-Halabíját, aki a Ja Kudszu-t énekelte, és Lalla Aszma mindig sírt, ha Jeruzsálem neve elhangzott.

Naponta egyszer kinyílt a nagy kék kapu, és belépett rajta egy sovány, barna, gyermektelen asszony, Zohra, Lalla Aszma menye. Főzött valamicskét az anyósának, s főleg felügyelt a házra. Lalla Aszma szerint már az örökös szemével tekintett mindenre.

Lalla Aszma fia ritkábban jött. Abelnek hívták. Nagydarab ember volt, s mindig szép, szürke öltönyt viselt. Gazdag volt, egy közmunkákat végző vállalatot igazgatott, s még külföldön is dolgozott, Spanyolországban és Franciaországban. De – amint Lalla Aszma mondta – a felesége rákényszerítette, hogy apósával-anyósával éljen, ezekkel a kibírhatatlanul gőgös emberekkel, akik a folyó túlsó partján lévő új városrészben laktak.


FeltöltőSebestyén Péter
KiadóEurópa
Az idézet forrásaopenlibrary.com
Megjelenés ideje

minimap