Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Martin du Gard, Roger: A Thibault család (részlet) (Les Thibault (détail) Magyar nyelven)

Martin du Gard, Roger portréja

Les Thibault (détail) (Francia)

PREMIÈRE PARTIE

 

Je dédie „Les Thibault” à la mémoire fraterneile de Pierre Margaritis dont la mort, à l’hôpital militaire, le 30 octobre 1918, anéantil l’œuvre puissante qui mûrissait dans son cœur tourmenté et pur. R. M. G.

 

Au coin de la rue de Vaugirard, comme ils longeaient déjà les bâtiments de l'École, M. Thibault, qui pendant le trajet n'avait pas adressé la parole à son fils, s'arrêta brusquement :

— « Ah, cette fois, Antoine, non, cette fois, ça dépasse !! » Le jeune homme ne répondit pas.

L'Ecole était fermée. Il était neuf heures du soir. Un portier entr' ouvrit le guichet.

— « -Savez-vous où est mon frère ? » cria Antoine. L'autre écarquilla les yeux. M. Thibault frappa du pied.

— « Allez chercher l'abbé Binot. »

Le portier précéda les deux hommes jusqu'au parloir, tira de sa poche un rat-decave, et alluma le lustre.

Quelques minutes passèrent. M. Thibault, essoufflé, s'était laissé choir sur une chaise ; il murmura de nouveau, les dents serrées :

— « Celte fois, tu sais, non, cette fois ! »

— « Excusez-nous, Monsieur, » dit l'abbé Binot qui venait d'entrer sans bruit. Il était fort petit et dut se dresser pour poser la main sur l'épaule d'Antoine. « Bonjour, jeune docteur ! Qu'y a-t-il donc ? »

— « Où est mon frère ? »

— « Jacques ? »

— « Il n'est pas rentré de la journée ! », s'écria M. Thibault, qui s'était levé.

— « Mais, où était-il aiié ? » fit l'abbé, sans trop de surprise.

— « Ici, parbleu ! A la consigne ! » L'abbé glissa ses mains sous sa ceinture :

— « Jacques n'était pas consigné ».

— « Quoi ? »

— « Jacques n'a pas paru à l'École aujourd'hui. »

L'affaire se corsait. Antoine ne quittait pas du regard la figure du prêtre. M. Thibault secoua les épaules, et tourna vers l'abbé son visage bouffi, dont les lourdes paupières ne se soulevaient presque jamais :

— « Jacques nous a dit hier qu'il avait quatre heures de consigne. Il est parti, ce matin, à l'heure habituelle. Et puis, vers onze heures, pendant que nous étions tous à la messe, il est revenu, paraît -il : il n'a trouvé que la cuisinière ; il a dit qu'il ne reviendrait pas déjeuner parce qu'il avait huit heures de consigne au lieu de quatre. »

— « Pure invention, » appuya l'abbé.

— « J'ai dû sortir à la fin de l'après-midi », continua M. Thibault, et pour porter ma chronique à la Reçue des Deux-Mondes. Le directeur recevait, je ne suis rentré que pour le dîner. Jacques n'avait pas reparu. Huit heures et demie, personne. J'ai pris peur, j'ai envoyé chercher Antoine qui était de garde à son hôpital. Et nous voilà. »

L'abbé pinçait les lèvres d'un air songeur. M. Thibault entr'ouvrit les cils, et décocha vers l'abbé puis vêts son fils un regard aigu.

— « Alors, Antoine ? »

— « Eh bien, père », fit le jeune homme, « si c'est une escapade préméditée, cela écarte l'hypothèse d'accident. »

Son attitude invitait au calme. M, Thibault prit une chaise et s'assit ; son esprit agile suivait diverses pistes ; mais le visage, paralysé par la graisse, n'exprimait rien.

— « Alors », répéta-t-il, « que faire ? ». Antoine réfléchit.

— « Ce soir, rien. Attendre. »

C'était évident. Mais l'impossibilité d'en finir tout do suite par un acte d'autorité, et la pensée du Congrès des Sciences Morales qui s'ouvrait à Bruxelles le surlendemain, et où il était invité à présider la section française, firent monter une bouffée de rage au front de M. Thibault. Il se leva.

— « Je le ferai chercher partout par les gendarmes ! » s'écria-t-il. « Est-ce qu'il y a encore une police en France ? Est-ce qu'on ne retrouve pas les malfaiteurs ? »

Sa jaquette pendait de chaque côté de son ventre ; les plis de son menton se pinçaient à tout instant entre les pointes de son col, et il donnait des coups de mâchoire en avant, comme un cheval qui tire sur sa bride. « Ah, vaurien », songea-t-il, « si seulement une bonne fois il se faisait broyer par un train ! » Et, le temps d'un éclair, tout lui parut aplani : son discours au Congrès, la vice-présidence peut-être... Mais, presque en même temps, il aperçut le petit sur une civière ; puis, dans une chapelle ardente, son attitude à lui, malheureux père, et la compassion de tous... Il eut honte.

— « Passer la nuit dans cette inquiétude ! » reprit-il à haute voix. « C'est dur, M. l'abbé, c'est dur, pour un père, de traverser des heures comme celles-ci. »

Il se dirigeait vers la porte. L'abbé tira les mains de sous sa ceinture.

— « Permettez », fit-il, en baissant les yeux.

Le lustre éclairait son front à demi- mangé par une frange noire, et son visage chaîoin, qui s'amincissait en triangle jusqu'au menton. Deux taches roses parurent sur ses joues.

— « Nous hésitions à vous mettre, dès ce soir, au courant d'une histoire de votre garçon, — toute récente d'ailleurs, — et bien regrettable... Mais, après tout, nous estimons, qu'il peut y avoir là quelques indices... Et si vous avez un instant. Monsieur... »

L'accent picard alourdissait ses hésitations. M. Thibault, sans répondre, revint vers sa chaise et s'assit lourdement, les yeux clos.

— « Nous avons eu. Monsieur », poursuivit l'abbé, « à relever ces jours derniers contre votre garçon des fautes d'un caractère particulier... des fautes particulièrement graves... Nous l'avions même menacé de renvoi. Oh, pour l'effrayer, bien entendu. Il ne vous a parlé de rien ? »

— « Est-ce que vous ne savez pas comme il est hypocrite ? Il était silencieux comme d'habitude ! »

— « Le cher garçon, malgré de sérieux défauts, n'est pas foncièrement mauvais », irectifia l'abbé. « Et nous estimons qu'en cette dernière occasion, c'est surtout par faiblesse, par entraînement, qu'il a péché : l'influence d'un camarade dangereux, comme il y en a tant à Paris, d'un de ces malheureux garçons pervertis... »

M. Thibault coula vers le prêtre un coup d'oeil inquiet.

— « Voici les faits. Monsieur, dans l'ordre : c'est jeudi dernier... » Il se recueillit une seconde, et reprit sur un ton presque joyeux :

« Non, pardon, c'est avant-hier, vendredi, oui, vendredi matin pendant la grande étude. Un peu avant midi, nous sommes entrés dans la salle, rapidement comme nous faisons toujours... » Il cligna de l'œil du côté d'Antoine : « Nous tournons le bouton sans que la porte bouge, et nous ouvrons d'un seul coup. « Donc, en entrant, nos yeux tombent sur l'ami Jacquot, que nous avons précisément placé bien en face de notre porte. Nous allons à lui, nous déplaçons son dictionnaire. Pincé ! Nous saisissons le volume suspect : un roman traduit de l'italien, d'un auteur dont nous avons oublié le nom : Les Vierges aux Rochers.

— « C'est du propre ! » cria M. Thibault.

— « L'air gêné du garçon semblait cacher autre chose : nous avons l'habitude. L'heure du repas approchait. A l'appel de la cloche, nous prions le maître d'étude de conduire les élèves au réfectoire, et, restés seuls, nous levons le pupitre de Jacques ; deux autres volumes : Les Confessions de J.-J. Rousseau ; et, ce qui est plus déshonnête encore, excusez-nous, Monsieur, un ignoble roman de Zola : La faute de Vahhê Mouret. »

— « Ah, le vaurien ! »



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://archive.org

A Thibault család (részlet) (Magyar)

I. kötet

 

A Thibault család-ot Pierre Margaritis testvéri emlékezetére ajánlom, akinek halála – egy katonai kórházban 1918. október 30-án – megsemmisítette a gyötrődő, tiszta szívében érlelődő nagyszerű művet. R. M. G.

 

A rue de Vaugirard sarkán, amikor már az intézet mellett jártak, Thibault, aki útközben egy szót sem szólt a fiához, hirtelen megállt:

– Hát ez, hát ez már több a soknál, Antoine!

A fiatalember nem válaszolt. Az intézet zárva volt. Vasárnap volt, és este kilenc óra felé járt az idő. A kapus kissé kinyitotta a rácsos ablakot.

– Tudja, hol van az öcsém? – kiáltott oda Antoine. A kapus tágra meresztette szemét.Thibault toppantott a lábával.

– Keresse meg Binot abbét.

A kapus bevezette a két férfit a társalgóba, vékony gyertyaszálat vett elő a zsebéből, s meggyújtotta a csillárt. Néhány perc telt el. Thibault kifulladva roskadt egy székre; foga közt újra azt mormogta:

– Hát tudod, ez már sok, ez már sok!

– Bocsánat – mondta a nesztelenül belépő Binot abbé. Kis termetű ember volt, s ki kellett húznia magát, hogy Antoine vállára tehesse a kezét. – Adjon isten, kis doktor! Hát mi baj van?

– Hol van az öcsém?

– Jacques?

– Egész nap nem jött haza! – kiáltott fel Thibault, aki közben felállt.

– De hát hova ment? – kérdezte az abbé, de nem mutatott túlságos meglepetést.

– Ördögbe is, itt maradt, bezárták!

Az abbé öve alá csúsztatta mindkét kezét.

– Jacques-ot ma nem zárták be.

– Micsoda?

– Jacques ma meg sem jelent az iskolában.

Kezdett cifrább lenni a dolog. Antoine le nem vette szemét a papról. Thibault megrázta a vállát, s az abbé felé fordult pufók arcával – nehéz szemhéja úgyszólván sohasem emelkedett föl:

– Jacques tegnap azt mondta nekünk, hogy négy órára bezárták. Ma reggel a szokott időben ment el hazulról. Aztán tizenegy óra felé, amikor mi mindnyájan misén voltunk, úgy látszik, hazajött: csak a szakácsnét találta otthon; azt mondta, nem jön haza ebédre, mert négy óra helyett nyolcra zárták be.

– Tiszta kitalálás – mondta hangsúlyozottan az abbé.

– Késő délután el kellett mennem – folytatta Thibault –, hogy elvigyem a cikkemet a Revue des Deux Mondes-hoz. A szerkesztőnek fogadónapja volt, csak vacsoraidőre érkeztem haza. Jacques nem jött vissza. Fél kilenc lett – nem jött senki. Megijedtem, elküldtem Antoine-ért, aki inspekciós volt a kórházban. Most itt vagyunk.

Az abbé elgondolkozva biggyesztette fel az ajkát. Thibault kissé fölemelte szemét, s éles pillantást vetett előbb az abbéra, aztán a fiára.

– Akkor hát, Antoine?

– Nos, apám – mondta a fiatalember –, ha előre megfontolt szökésről van szó, akkor elesik a másik föltevés: a baleset.

Viselkedése megnyugtató volt. Thibault fogott egy széket, és leült; mozgékony elméje különböző nyomokon indult el; de hízástól mozdulatlanná vált arca nem fejezett ki semmit.

– Hát akkor – ismételte –, mit csináljunk?

Antoine elgondolkozott.

– Ma este semmit. Várni kell.

Ez nyilvánvaló volt. Hanem Thibault-t elöntötte a düh arra a gondolatra, hogy apai tekintélyével nem intézheti el rögtön a dolgot, s hogy holnapután megnyílik Brüsszelben a Szellemtudományok Kongresszusa, amelynek francia osztályán ő elnököl. Felállt.

– Csendőrökkel fogom kerestetni! – kiáltott föl. – Csak van még rendőrség Franciaországban! Megtalálják még a gonosztevőket!

Szalonkabátja lelógott hasa két oldalán; tokája ráncai minduntalan beszorultak a gallérjába, s előrebökött az állkapcsával, mint a kantárját rángató ló. „Ó, az a semmirekellő – gondolta magában –, ha egyszer legalább elgázoltatná magát egy vonattal!” S egy szempillantásnyi időre úgy látta, hogy rendben volna minden: beszéde a kongresszuson, talán alelnöksége is… De majdnem ugyanabban a pillanatban látta hordágyon a fia testét, aztán a ravatalon, látta magát, mint szerencsétlen apát, az emberek részvétét… Szégyenkezett.

– Ilyen nyugtalanságban tölteni az éjszakát – folytatta fennhangon. – Keserves dolog, főtisztelendő úr, keserves dolog egy apának ilyen órákat átélni.

Elindult az ajtó felé. Az abbé kihúzta kezét az övéből.

– Bocsánat – mondta szemét lesütve.

A csillár megvilágította fekete hajjal félig benőtt homlokát s rókaarcát, mely háromszög alakban keskenyedett az álláig. Orcáin két rózsaszín folt jelent meg.

– Haboztunk, hogy már ma este tájékoztassuk-e a fiának egy különben egészen friss keletű és igen sajnálatos ügyéről… De végül is úgy gondoljuk, hogy talán lehet benne valami, ami nyomra vezet… és ha volna még egy perce…

Picardiai tájszólása még nehézkesebbé tette habozva kiejtett szavait. Thibault nem válaszolt, visszament a székhez, és súlyosan rátelepedett, szemét behunyva.

– Az utóbbi napokban – folytatta az abbé – sajátságos jellegű hibákon értük rajta a fiát… Egészen különösen súlyos hibákon… Még kicsapással is megfenyegettük. Ó, természetesen csak azért, hogy ráijesszünk. Nem szólt odahaza semmiről?

– Hát nem tudja, milyen alattomos természet? Hallgatott, mint rendesen!

– A mi kedves fiunknak komoly hibái vannak, de azért alapjában nem romlott – igazította helyre az abbé. – Úgy véljük, hogy a legutóbbi alkalommal főként gyöngeségből sodródott a bűnbe; egy veszedelmes osztálytárs hatott rá, amilyen, sajnos, sok van Párizsban az állami gimnáziumokban…

Thibault nyugtalan pillantást vetett a papra.

– Rendre elmondom a tényeket: csütörtökön… – egy pillanatra elgondolkozott, s majdnem örvendező hangon folytatta: – nem, bocsánat, tegnapelőtt, pénteken, igen, péntek reggel történt, a nagy tanulóidőben. Kevéssel tizenkettő előtt beléptünk a terembe, gyorsan, mint mindig… – Szemével Antoine felé vágott: – Megfordítjuk az ajtó gombját, anélkül, hogy az ajtó megmozdulna, aztán hirtelen nyitjuk ki… Szóval, amint belépünk, a pillantásunk Jacques barátunkra esik, akit készakarva az ajtónkkal szemközt helyeztünk el. Odamegyünk hozzá, félretoljuk a szótárát. Rajtacsíptük! Kezünkbe kapjuk a gyanús kötetet; olaszból fordított regény, a szerzője nevét elfelejtettük: A sziklák szüzei.

– Na, ez szép! – kiáltott fel Thibault.

– A fiú zavart viselkedésén látszott, hogy valami mást is rejteget: ismerjük mi már ezt. Közeledett az ebéd ideje. Amint a csengettyű megszólal, megkérjük a szobafőnököt, hogy vezesse a növendékeket a reflektóriumba, s amint magunkra maradunk, fölemeljük Jacques asztalának födelét; két másik kötet bukkan elő: J.-J. Rousseau Vallomásai, s ami még gyalázatosabb – bocsánat –, Zolának egy aljas regénye: Mouret abbé vétke.

– Ó, az a semmirekellő!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://konyvmolykepzo.hu

minimap