Moréas, Jean: Epitaphe de Verlaine

Et qu’importe à mes vers ta vie et ses alarmes!
Qu’importe le trépas ! Apollon est guerrier:
je ne répandrai pas de misérables larmes,
poète, sur ta tombe où fleurit le laurier.
La forêt tour à tour se pare et se dépouille;
après le beau printemps, on voit l’hiver venir;
et de la Parque aussi la fatale quenouille
allonge un fil mêlé de peine et de plaisir.
 
Comme une eau qui, tombant d’une montagne haute,
de rocher en rocher se brise à l’infini,
ainsi le cœur humain est brisé, quand la faute
l’a roulé sur lui-même et l’a de Dieu banni.
Mais le chantre divin tombe et se précipite
jusques au plus bas lieu pour gagner les sommets:
aux noces de Cadmus les Grâces l’ont prescrite,
la règle que son cœur ne transgressa jamais.

Mit számít életed verseim hangja mellett?
Mit számít a halál? Apollón nyila él:
szánalmas könnyeket, láthatod, én nem ejtek,
költő, sírod felett, hol virít a babér.
Az erdő is kihajt, később a lomb leszárad,
eljön a szép tavasz, aztán fordul hidegre,
és az orsó pörög, a Párka sose fárad,
fonalában öröm bajjal sodródik egybe.
 
Akár a vízesés a szikla oldalában,
kövek között zubog és útja végtelen,
őrlődik vétkein az emberszív magában,
Isten úgy büntet, hogy nyugta ne legyen.
Az égi dalnokot sötétlő mélyek húzzák,
hegyfok és szakadék zengi vissza dalát,
Kadmosz vendégeként már megmondták a Múzsák
sorsát, melyen szíve soha nem léphet át.