Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Prévert, Jacques: Encore une fois sur le pleuve

Prévert, Jacques portréja

Encore une fois sur le pleuve (Francia)

Encore une fois sur le fleuve
le remorqueur de l'aube
a poussé son cri

Et encore une fois
le soleil se lève
le soleil libre et vagabond
qui aime à dormir au bord des rivières
sur la pierre
sous les ponts
Et comme la nuit au doux visage de lune
tente de s'esquiver
furtivement
le prodigieux clochard au réveil triomphant
le grand soleil paillard bon enfant et souriant
plonge sa grande main chaude dans le décolleté de la
nuit et d'un coup lui arrache sa belle robe du soir
Alors les réverbères
les misérables astres des pauvres chiens errants
s'éteignent brusquement
Et c'est encore une fois le viol de la nuit
les étoiles filantes tombant sur le trottoir
s'éteignent à leur tour
et dans les lambeaux du satin sanglant et noir
surgit le petit jour
le petit jour mort-né fébrile et blême
et qui promène éperdument
son petit corps de revenant
empêtré dans son linceul gris
dans le placenta de la nuit
Alors arrive son grand'frère
le Grand jour
qui le balance à la Seine

Quelle famille

Et avec ça le père dénaturé
le père soleil indifférent
qui
sans se soucier le moins du monde
des avatars de ses enfants
se mire complaisamment dans les glaces
du métro aérien
qui traverse le pont d'Austerlitz
comme chaque matin
emportant approximativement
le même nombre de créatures humaines
de la rive droite à la rive gauche
et de la rive gauche à la rive droite
de la Seine
Il a tant de choses à faire le soleil
et certaines de ces choses
tout de même lui font beaucoup de peine
par exemple
réveiller la lionne du Jardin des Plantes
quelle sale besogne
et comme il est désespéré et beau
et déchirant
inoubliable
le regard qu'elle a en découvrant
comme chaque matin
à son réveil
les épouvantables barreaux de l'épouvantable bêtise humaine
les barreaux de sa cage oubliés dans son sommeil
Et le soleil traverse à nouveau la Seine
sur un pont dont il ne sera pas question ici
à cause d'une invraisemblable statue de sainte Geneviève
veillant sur Paris
Et le soleil se promène dans l'île Saint-Louis
et il a beaucoup de belles et tendres choses
à dire sur elle
mais ce sont des choses secrètes entre l'ile et lui
Et le voilà dans le Quatrième
ça c'est un coin qu'il aime
un quartier qu'il a à la bonne
et comme il était triste le soleil
quand l'étoile jaune de la cruelle connerie humaine
jetait son ombre paraît-il inhumaine
sur la plus belle rose de la rue des Rosiers
Elle s'appelait Sarah
ou Rachel
et son père était casquettier
ou fourreur
et il aimait beaucoup les harengs salés
Et tout ce qu'on sait d'elle c'est que le roi de Sicile l'aimait
Quand il sifflait dans ses doigts
la fenêtre s'ouvrait là où elle habitait
mais jamais plus elle n'ouvrira la fenêtre
la porte d'un wagon plombé
une fois pour toutes s'est refermée sur elle
Et le soleil vainement
essaye d'oublier ces choses
et il poursuit sa route
à nouveau attiré par la Seine
Mais il s'arrête un instant rue de Jouy
pour briller un peu
tout près de la rue François-Miron
là où il y a une très sordide boutique
de vêtements d'occasion
et puis un coiffeur et un restaurant algérien
et puis en face
des ruines des plâtras des démolitions
Et le coiffeur sur le pas de sa porte
contemple avec stupeur
ce paysage ébréché
et il jette un coup d'ceil désespéré
vers la rue Geoffroy-l'Asnier
qui apparaît maintenant dans le soleil
intacte et neuve
avec ses maisons des siècles passés
parce que le soleil
il y a de cela des siècles
était au mieux avec Geoffroy-l'Asnier
Tu es un ami lui disait-il
et jamais je ne te laisserai tomber
Et c'est pourquoi
l'ombre heureuse et ensoleillée
l'ombre de Geoffroy-l'Asnier
qui aimait le soleil et que le soleil aimait
s'en va chaque jour
que ce soit l'hiver ou l'été
par la rue du Grenier-sur-1'Eau
et par la rue des Barres
jusqu'à la Seine
et là les ombres de ses tendres animaux
broutent les doux chardons de l'au-delà
et boivent l'eau paisible
du souvenir heureux
Cependant qu'au-dessus d'eux
accoudé au parapet du pont Louis-Philippe
le loqueteux absurde et magnifique
qu'on appelle
le Roi des Ponts
crache dans l'eau pour faire des ronds
Fasciné par la monotone splendeur
de l'eau courante
de l'eau vivante
sans se soucier du qu'en-dira-t-on
il ne cesse de cracher
et
jusqu'à ce que la salive lui manque
offrant ainsi en hommage
à sa vieille amie la Seine
quelque chose de sa vie
quelque chose de lui-même
et il dit

La Seine est ma sœur
et comme je suis sorti un jour
des entrailles de ma mère
elle elle jaillit chaque jour
et sans arrêt
des entrailles de la terre
et la terre c'est la mère de ma mère
et la mort c'est la mère de la terre
Et il s'arrête de cracher un instant
et il pense que la Seine va se jeter dans la mer
et il trouve ça beau
et il est content
et son cœur bat comme autrefois
et il se retrouve comme autrefois
tout jeune avec une chemise propre
qu'il enlevait pour faire l'amour
et il regarde la Seine
et il pense à elle à la vie et à la mort
et à l'amour
et il crie

Oh! Seine
ne m'en veux pas
si je me jette dans ton lit
c'est pas des choses à faire
puisque je suis ton frère
mais pas d'histoires
je t'aime alors tu m'emmènes
Mais attention
quand nous arriverons là-bas
tous les deux
là-bas à l'instant même
qu'on ne connaît pas
là où l'eau déjà n'est plus douce
mais pas encore salée
n'oublie pas le Roi des Ponts
n'oublie pas ton vieil ami noyé
n'oublie pas le pauvre enfant de l'amour
avili et abîmé
et dans les clameurs neuves de la mer
garde un instant ta tendre et douce voix
pour me dire que tu penses à moi

Et il se jette à la flotte et les pompiers s'amènent
enfin voilà pour lui
comme on dit ai simplement dans les
Mille et Une Nuits
Et la Seine continue son chemin
et passe sous le pont Saint-Michel
d'où l'on peut voir de loin
l'archange et le démon et le bassin
avec qui passent devant eux
une vieille faiseuse d'anges un boy-scout malheureux

et un triste et gros vieux monsieur
qui a fait une misérable fortune
dans les beurres et dans les œufs
Et celui-là s'avance d'un pas lent vers la
Seine en regardant les tours de Notre-Dame
Et cependant
ni l'église ni le fleuve ne l'intéressent
mais seulement la vieille boîte d'un bouquiniste
Et il s'arrête figé et fasciné devant l'image
d'une petite fille couverte de papier glacé
Elle est en tablier noir et son tablier est relevé
une religieuse aux yeux cernés la fouette
Et la cornette de la sœur est aussi blanche
que les dessous de la fillette
Mais comme le bouquiniste regarde
le vieux monsieur congestionné
celui-ci gêné détourne
les yeux et laissant là le pauvre livre obscène
jette un coup d'oeil innocent détaché
vers l'autre rive de la Seine
vers le quai des Orfèvres dorés
là où la justice qui habite un Palais
gardé par de terrifiants poulets gris
juge et condamne la misère
qui ose sortir de ses taudis
Dérisoire et déplaisante parodie
où le mensonge assermenté
intime à la misère l'ordre de dire la vérité
toute la vérité rien que la vérité
Et avec ça dit la misère
faut-il vous l'envelopper
Et voilà qu'elle jette dans la balance truquée
la vérité de la misère
toute nue ensanglantée
C'est ma fille dit la misère
c'est ma petite dernière
c'est mon enfant trouvée
Elle est morte pendant les fêtes de Noël
après avoir longtemps erré
au pied des marronniers glacés
sur le quai

à deux pas de Chez
Vous Messieurs de la magistrature assise
levez-vous
et vous
Messieurs de la magistrature debout
approchez-vous
Voyez cette enfant de quinze ans
Voyez ces genoux maigres ces tristes petits seins
ces pauvres cheveux roux
ces engelures aux pieds et ces crevasses aux mains
Voyez comme la douleur a ravagé ce visage enfantin
Et vous Messieurs de la magistrature couchée et bien
bordée réveillez-vous
D ne s'agit pas d'une berceuse d'une romance
Ne comptez pas sur moi pour chanter dans votre Cour
D ne s'agit pas d'un feuilleton d'un mélodrame
rien de sentimental aucune histoire d'amour
D s'agit simplement de la terreur et de la stupeur qui se peint sur le visage de l'enfant et qui serre atrocement le cœur de l'enfant à l'instant où l'enfant comprend qu'elle va avoir un petit enfant et qu'elle ne peut le dire à personne pas même à sa mère qui ne l'aime plus depuis longtemps et surtout pas à son père puisque malencontreusement c'est le père qui très précisément est le père de cet enfant d'enfant
Sur un matelas elle rêvait
et autour d'elle ses frères et sœurs
remuaient en dormant
et la mère contre le mur
ronflait désespérément
Enfin toute la lyre
comme on dit en poésie
Le père qui travaille aux Halles et qui s'en retourne
chez lui après avoir poussé son diable
dans tous les courants d'air de la nuit et qui s'arrête
un instant en poussant un soupir navré
devant la porte d'un bordel fermé pour cause de Haute Moralité
Et qui s'éloigne
avec dans ses yeux bleus et délavés la titubante
petite lueur de l'Appellation Contrôlée
Et le voilà soudain ancien colonial si ça vous intéresse et réformé pour débilité mentale
le voilà plongé d'un seul coup dans la bienfaisante chaleur
animale et tropicale de la misérable promiscuité familiale
Et le lampion rouge de l'inceste
en un instant prend feu dans la tête
du géniteur
il s'avance à tâtons vers sa fille
et sa fille prend peur...
Vous imaginez hommes honnêtes ce qu'on appelle le
Reste et pourquoi un soir deux amoureux
enlacés sur un banc dans les jardins du
Vert-Galant ont entendu
un cri d'enfant si déchirant

J'étais là quand la chose s'est passée
à côté du Pont-Neuf
non loin du monument qu'on appelle
la Monnaie
J'étais là quand elle s'est penchée
et c'est moi qui l'ai poussée
Il n'y avait rien d'autre à faire
Je suis la Misère
j'ai fait mon métier
et la Seine a fait de même
quand elle a refermé sur elle
son bras fraternel
Fraternel parfaitement
Fraternité Égalité Liberté c'est parfait
Oh bienveillante Misère
si tu n'existais pas il faudrait t'inventer
Et le Ministère public qui vient de se lever
la main sur le cœur l'autre bras aux cieux le cornet
acoustique à l'oreille et toutes les larmes de son corps aux yeux réclame avec une
émotion non dissimulée l'Élargissement de la Misère
c'est-à-dire en langage clair et vu le cas d'urgente
urgence et de nécessaire nécessité sa mise
en liberté provisoire pour une durée illimitée
Et ainsi messieurs Justice sera
Fête attendu que...
A ces mots l'enthousiasme est unanime
et la tenue de soirée est de rigueur
et le grand édifice judiciaire s'embrase d'un magnanime feu d'artifice
et il y a beaucoup de monde aux drapeaux
et les balcons volent dans le vent
et le grand orchestre francophilharmonique des gardiens de la paix
rivalise d'ardeur et de virtuosité avec le gros bourdon de Notre-Dame
des Lavabos de la Buvette du Palais
Et la Misère ahurie affamée abrutie résignée
entourée de tous ses avocats d'office
et de tous ses indicateurs de police
est acquittée à l'unanimité plus une voix
celle de la conscience tranquille et de l'opinion publique réunies
Et solennellement triomphalement reconnue d'Utilité publique
elle est immédiatement
libéralement légalement et fraternellement
rejetée sur le pavé
avec de grands coups de pied dans le ventre
et de bons coups de poing sur le nez
Alors elle se relève péniblement
excitant la douce hilarité de la foule
qui la prend pour une vieille femme saoule
et se dirige en titubant aveuglément
vers le calme
vers la paix
vers le lieu d'asile
vers la Seine
vers les quais

Tiens te voilà qu'es belle et qui m' plais

Et la Misère tressaille dans sa vieille robe
couverte d'ordures ménagères
en entendant cette voix de porcelaine brisée
et elle reconnaît Chariot le Téméraire
dit la Fuite dit Perd son Temps
un de ses plus vieux amis un de ses plus fidèles
amants et elle se laisse tomber sur la pierre près de lui en sanglotant
Si tu savais dit-elle
Je sais
dit le raccommodeur de faïences
Je sais
dit le laveur de chiens
Et ce que je ne sais pas je le devine et ce que je ne
devine pas je l'invente
Et ce que j'invente je l'oublie
Alors fais comme moi ma jolie regarde couler la
Seine et raconte pas ta vie
Ou bien alors
parle seulement des choses heureuses
des choses merveilleuses rêvées et arrivées
Enfin je veux dire des choses qui valent la peine
mais pour la peine pas la peine d'en parler
Tout en parlant il trempe dans la rivière
un vieux mouchoir aux carreaux déchirés
et il efface sur le visage de la Misère
les pauvres traces de sang coagulé
et elle oublie un instant sa détresse
en écoutant sa voix éraillée et usée
qui tendrement lui parle de sa jeunesse
et de sa beauté

Rappelle-toi je t'appelais Miraculeuse
parce que tu habitais au sixième
sur la Cour des Miracles près du
Ut il y avait des jacinthes bleues
et jamais je n'ai oublié
une seule boucle de tes cheveux
Rappelle-toi je t'appelais Frileuse
quand tu avais froid
et je t'appelais Fragile
en me couchant sur toi
Rappelle-toi la première nuit
la première fois
les nuages noirs de Billancourt
rodaient au-dessus des usines
et derrière eux
les derniers feux du Point-du-jour
jetaient sur le fleuve
de pauvres lueurs tremblantes et rouges
C'était l'hiver
et tu tremblais comme ces pauvres lueurs
mais dans le velours vert de tes yeux
flambaient les dix-sept printemps de l'amour
Et je n'osais pas encore te toucher
simplement je regardais
le souffle de ton joli corps
qui dansait devant ta bouche
Rappelle-toi
comme nous avons marché doucement
sur le pont de Grenelle
sans rien dire
Et n'oublie pas non plus l'île des Cygnes
ma belle
avec ses inquiétants clapotis
ni la statue de la Liberté
surgissant des brouillards du fleuve
qui drapaient autour d'elle
un triste voile de veuve
Rappelle-toi les clameurs du Vel'd'Hiv'
n'oublie pas la grande voix de la foule dispersée par
le vent
et le pont Alexandre
avec ses femmes nues
et leurs grands chevaux d'or
immobiles cabrés et aveuglés par les phares du Salon de l'Automobile
les feux tournants du Grand Palais
Et de l'autre côté
les Invalides gelés
braquant leurs canons morts
sur l'esplanade déserte
Et comme nous sommes restés longtemps
serrés l'un contre l'autre
tout près du Pont de la Concorde
Rappelle-toi
nous écoutions ensemble
résonner dans la nuit
le doux souvenir des marteaux de l'été
quand l'été matinal
se hâte d'assembler les charpentes flottantes
du décor oriental des Grands Bains Deligny

Rappelle-toi
nous évoquions ensemble
le fou rire des filles
franchissant la passerelle leur maillot à la main
et les ogres obèses sortant des ministères
à midi
et qui tentent désespérément d'apercevoir
entre les toiles flottantes verticalement tendues
un peu de chair fraîche
et nue

Nue

Et ma main a serré davantage ton bras
Rappelle-toi
Je me rappelle
dit la Misère
Deux heures sonnaient
à la grande horloge de la gare d'Orsay
et quand tu m'as entraînée vers la berge
il n'y avait pas d'autre lumière
que celle d'un bec de gaz abandonné
devant le Palais de la Légion d'Honneur
Mais le sang pâle et ruisselant
du dernier quartier de la lune
blessée par un trop rude hiver
éclaboussait le paysage désert
où se dressaient
ensoleillées dans la clarté lunaire
d'immenses pyramides de sable
et de pierres
Tu te rappelles
Comme si c'était hier dit le vieux réfractaire
et même que tu as dit en souriant
Comme c'est beau
on se croirait en Egypte maintenant
Et c'est vrai
que c'était beau ma belle
beaucoup trop beau pour ne pas être vrai
Et c'était vraiment l'Egypte
et c'était aussi vraiment
les eaux chaudes et calmes du
Nil qui roulaient silencieusement
entre les rives de la Seine
Et le sang ardent de l'amour
coulait dans nos veines
Rappelle-toi
Tu étais couchée sur un sac de ciment
dans un coin à l'abri du vent
et quand j'ai posé ma main glacée
sur la douce chaleur de ton cœur
ton jeune sein soudain s'est dressé
comme une éclatante fleur
au milieu des jardins secrets
de ton jeune corps couché
caché

Et n'oublie pas la belle étoile ma belle
celle que tu sais
N'oublie pas l'astre de ceux qui s'aiment
l'astre de l'instant même de l'éternité
l'étourdissante étoile du plaisir partagé

Qui pourrait jamais l'oublier

Et la Misère
souriante et presque consolée
regarde la lumière qui baigne la Cité
Près d'elle
un vieux chien mouillé tressaille
en entendant le cri d'un remorqueur
saluant encore une fois
la fin d'un nouveau jour
Et là-haut
dans le doux fracas de la vie coutumière
la Samar et la Belle Jardinière
descendent en grinçant des dents
leurs lourds rideaux de fer
Sur le quai de la Mégisserie
les petits patrons des oiselleries
parquent déjà dans leur arrière-boutique
les perruches les rats blancs les poissons exotique
mais avant de rentrer dans l'ombre horrible
un pauvre singe bleu
jette un dernier et douloureux regard
sur le Pont des Arts
où se promène
un grand lion rouge furieux
Ce grand lion rouge
c'est le Soleil
qui traîne encore un peu avant de s'en aller
Tout à l'heure
les flics de la Nuit
à grands coups de pèlerine
vont venir le chasser
Et c'est pour cela qu'il fait la gueule
et qu'il n'est pas content
et qu'il secoue en rugissant
sa grande crinière crépusculaire
sur les passants
Et les passants se fâchent tout rouge
et clignent des yeux
Alors le grand lion rouge se marre
et il se fout d'eux
et il caresse en s'en allant
de sa grande patte rousse
nonchalamment
les reins et les fesses d'une femme
qui s'arrête brusquement
songeant à son amant
et regarde la
Seine en frissonnant.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.wikipoemes.com

Párizs hídjai (Magyar)

A folyón újra csak
dohogva felsipít
a vontatóhajó

S újra megint
felkel a nap
a szabad nap a víg csavargó
ki ott szeret aludni kint a partokon
a kőlapon
hidak alatt
És amint az édes holdarcú éjjel
épp megkísérel
szökni sorra
a csodás víg vagány diadalmasan ébred
a nagy bujaképű nap a jó gyerek s mosolyogva
meríti meleg mancsát az éj dekoltált ruhájába
s egy rántásra letépi szép fekete nagyestélyijét
Akkor az utcán az ívlámpa
szegény kóbor kutyák pisla csillagvilága
kialszik egycsapásra
S újra megerőszakolva az éjt
járdákra buknak hullócsillagok
és kihúnynak azonnal
s felbukkan fekete s vérvörös cafatok
szatén-condrájában a hajnal
a halvaszületetthajnal a lázverte sápkóros
sietve lépked
a cingár kis kísértet
szürke lepel kerül köréje
az éjnek méhlepénye
Követi őt a bátyja
a Nappal
és a Szajnába mártja

Minő család

És legvégül az elfajzott apa
a nemtörődöm rossz apa a Nap
hát
mit neki a világ
mit neki mint nő mindkét gyermeke
tetszelegve bámul bele
a felszínre jött metró ablakába
mely az Austerlitz-hídon át
zötyögve
körülbelül egyszerre
mindig ugyanazokat viszi reggelente
a jobb partról át a bal partra
s a bal partról át a jobb partra
fenn a Szajna felett
a napnak rengeteg a dolga
s nem egy ezek közül
biztos hogy neki magának is kínos
amint most
keltenie kell a füvészkerti nőstényoroszlánt
piszkos munka ez lám lám
mily szép állat  s milyen reménytelen
és agyonkínzott
feledhetetlen 
tekintetet vet
mint minden reggel
amint megébred
az emberi aljasság vonta ronda rácsra
szűk ketrecén a rácsra amit álmában elfelejtett
S megint átkel a nap a Szajnán
egy hídon s hogy melyik hídon erről most nem lesz szó
hisz itt Szent Genovéva hórihorgas szobra
virraszt Párizs felett
S a nap már ott sétál Szent Lajos szigetén
sok szépet és kellemeset
mondhatna róla
de a sziget s az ő titka ez a regény
S ím ez már a negyedik kerület
meghitt zug ez mit szerfölött szeret
régi cimborája ez a negyed
s hogy elborult a nap
mikor az emberi gyalázat gyilkos sárga csillaga
vetett zord embertelen árnyakat
a Rózsafa utca legszebb rózsáira
Tán Sára volt
vagy Ráhel
és az apja sapkaszabó
avagy szűcs
a sózott heringet szerette
mit a Szicília Királya utcában úgy szeretnek
Valahányszor ujjaival füttyentett
kinyílt az ablak ahol laktak
de nem tár a lány többé ablakot
a leplombált vagon
ajtaja mögötte mindörökre becsattant
És a nap hasztalan
próbálja elfeledni
hát folytatja az útját
tovacsalja a Szajna
De még a Jouy utcán egy pillanatra megáll
hogy szétömöljön némi fénysugár
ott a François Miron utca közelében
ott hol uraságoktól-levetett ruhát
árui egy ócskás mocskos üzletében
majd egy borbély majd egy algíri bodega előtt
majd meg ott szemben
ahol bontanak és már áll a hullott vakolat
S a borbély kiáll üzletének küszöbére
és bamba tekintettel
bámulja hogy a környék mint enyész
s egy lemondó pillantást vetve néz
át a Geoffroy-l'Asnier utca felé
hol most a nap
mindent újnak szépnek mutat
beragyogva az évszázados házakat
mivel a napsugár
évszázadok óta már erre jár
és a szamaras Godofréddal mindig cimborált
most is azt mondja barátom vagy
hát elpusztulni sose hagylak
Ezért van az
hogy az árny a napsugaras
aki egykor Godofréd volt a szamaras
aki szerette a napot és akit szeretett a nap
sétálni megy minden áldott napon
a nyári verőn s a téli havon
végig a Sóház utcán
és át a Rácsos utcán
le a Szajnáig
és ott szelíd állatainak árnyait
túlvilági dús bogánccsal legelteti
és itatja boldog emlékek
tiszta vizével
S ezalatt ott felettük éppen
a Lajos-Fülöp hidon a védőkorlátra könyökölve
a rongyokba öltözött óriás a büszke
kinek neve
a Hídkirály
a vízbe köpköd és a köpködés nagy karikát csinál
az egyhangú lágy ragyogás bűvöletében
mit sebesen visz
az eleven víz
s nem törődik vele bármit is mondjanak
csak dől belőle dől a köpködés
és
amíg csak el nem fogy a nyála
így árasztja hódolatát
régi barátnőjére a Szajnára
szinte prédálva életét
szinte azt ontva mi sajátja,
s így beszél

A nővérem a Szajna
épp így szöktem elő
anyám öléből hajdan
Ő ő előtör ő
naponta szakadatlan
a föld méhéből felfakadva
a föld anyámnak anyja
a halál a földnek anyja
A vízköpést egy pillanatra abbahagyja
s gondol arra hogy a tengerbe omlik majd a Szajna.
szépnek találja ezt
elégedett
s a szíve boldogan dobog tovább
s újra megleli önmagát
és fiatal és van tulajdon tiszta inge
mit meglibbent készen a nászra
s nézi a Szajnát
rágondol egyre
s az életre és a halálra
meg a szerelemre
s így kiált

Ó Szajna!
ne ne haragudj rám hogy bevetem magam
ágyadba
tudom ez nem illő dolog
hiszen a fivéred vagyok
de színigaz
hogy szeretlek hát add magad
Mégis figyelj
hogyha leérkezünk
majd mind a ketten
abban a pillanatban éppen
mikor már nem tudni többé
édes-e még a víz
csupán azt hagy még nem sós
ne feledd el a Hídkirályt
ne feledd vízbefúlt öreg barátod
ne feledd szegény fattyát ne feledd
ki tönkrement és elveszett
s mikor a tenger habja feldörög
drága hangod őrizd meg még e percben
üzend vele nem feledtél el engem

És ezzel az árba veti magát
és jönnek a mentők
puff neki vége
így szokta mondani az ezeregyéjszaka szép meséje
S a Szajna folyik egyre
már a Szent Mihály híd alatt
honnan már látszik távolabb
az arkangyal démon s a medence
s velük együtt elhagy amint lefut
egy angyalcsináló csoroszlyát meg egy szegény cserkészfiút

s egy szomorú öregurat
ki tojáson vajon
szerzett vacak vagyont
Ez most pár lépést a Szajna felé halad
és valamit a Notre-Dame tornyán kutat
Ám ezalatt
nem érdekli se a templom se a folyam
csak az ami az antikvárius faládájában van
Es elbűvölten rámered
egy képre s a képen egy lányra
a selyempapiros alatt látni lehet
a fekete kötényt amit levet a drága
észreveszi egy karikásszemű apáca
s egy vesszővel odasuhint
A nővér fehér fityulája
felidézi a lányon a fehér bugyit
Ám alighogy a boltos rátekint
a hevült öregúr félrefordul zavarában megint
s a szemét a szegény szemétről átcsúsztatja
ártatlanul a túlsó partra
hol aranylik az Ötvösök rakpartja
hol zord szürke hekusok őrizik
az Igazságot aki Palotát lakik
ítélve s elítélve a nyomort
ha vackából előmerészkedik.
Csúnya cirkusz kész röhej ez pedig
hagy a felesküdött hazugság
amely nyomort nem ismer így faggatja a nyomort
hogy az igazat csakis az igazat válaszold
S a nyomor kinyitja a száját
még mi a fekete fene nem kéne
ím rádobja a csalás mérlegére
a nyomor igazát
meztelen s megalvadt a vére
s így szól a lányom ez a lány
ez a legkisebbik pulyám
talált gyermekein a szegény
Most halt meg szent Karácsony ünnepén
bolyongott az utcák jegén
fagyott gesztenyefák tövén
rakpart kövén
itt
két lépésre Önöktől
Uraim esküdt ülnökök
hát keljenek föl
s Önök
Uraim esküdt álnokak
nézzék meg közelebbről
Nézzék csak mily rémes alig tizenöt éves
Nézzék csont-bőr a térde s a melle alig alma
rőt haja csupa kóc
kis lába elfagyott húsig repedt a marka
kín rútította torz édes gyermeki arca
Uraim jól őrzött esküdött hortyogók
ébredjenek föl
Ez nem valami romantikus altatódal
Ne gondolják hogy dalolni fogok Önöknek
Ez nem csiklandós újság-csemege nem holmi melodráma
vagy egy megható szerelem története
Ez pusztán csak a puszta borzalom s a döbbenet mely ráfagyott a gyermekarcra mely a gyermek szívét gyilkosan halálra facsarta abban a pillanatban amint felfogta hogy anya lett egy másik gyermek anyja s ezt senkinek meg nem mondhatta anyjának se mivel az anyja régóta félretaszította s apjának se hiszen az apja sajnálatosan s pontról pontra pontosan épp a gyermek gyermekének apja
Matracán aludott kábultan
körülötte öccsei s húgai
mocorogtak álmukban
s anyja falnak fordulva
horkolt reménytelen
Végül is éppoly lírai
volt mindez mint egy versben
Apja ki a Vásárcsarnokban dolgozott hazatérőben
miután késő éjszakáig tolta a tragacsot huzatban és
áruözönben megállt egy pillanatra sóhajtott egyet
elgyötörten a bordély ajtaja előtt
amit bezáratott a Fennkölt Erkölcs
És nagybúsan odébbállt
vizenyős kék szemében benne pislogott
egy ingó pici fény Tájjellegű Borok
S íme ha Önöket érdekli az egykori szpáhi kit gyengeelméjűség miatt kellett kimustrálni
belép s megüti a jóleső szobameleg és
az amit az állati nyomor áraszt a testszag a családi elkeveredés
És az apa agyába
a vérfertőző vágy piros lámpása
lobot vet egycsapásra
s a lányához lopakodik oda
és felriad a lányka...
Önök mind tisztességes emberek s így elképzelhetik
azt hogy mi volt a folytatása még s hogy egy este
miért hallott egy szerelmespár amely önfeledten
ült egy padon a Kurafi Henrik szobra mögött a zöldben
egy gyermeki sikolyt feltörni a csöndben

Jelen voltam én is mikor ez megesett
az Új Híd mellett
nem messze lehetett
a Pénzverdétől
Ott voltam mikor lebukott
rajta nagyot a kezem taszított
Mi mást tehettem ez a sor
Én vagyok a Nyomor
ki-ki mesterségét folytatja
akár a Szajna
amikor testvéri karjába
bezárta
Igazán jó testvéri volt
Testvériség Egyenlőség Szabadság s itt a pont
Ó jóságos Nyomor
ha nem lennél ki kellene találni téged
S jött az Ügyész szívére téve
balját s jobbját az ég felé emelve fülében hallókészülékkel
szemében könnyözönnel hallatlan hevességgel  követelve legott
mentsék- fel szegény nyomorult Nyomort
azaz köznapi nyelven szólva sürgetően
sürgős az ügy nincs mód halogatásra
kényszerítő kényszerűség tehát helyezzék
feltételesen s időlegesen szabadlábra
Így hát a bíró urak: igazságot tettek
megindokolván...
A beszéd egyhangú lelkesedést váltott ki s tetszett
s az estélyt megnyitották pontosan
s a törvényszék tüzijáték fényében ég
s felvonulnak a. zászlóhordozók
s az erkélyeken lengnek lobogók
s a rendőrségi fúrósfurkósfúvószenekar
versenyez a Notre-Dame harangjaival
és hangosabb mint a büfé illemhelye
S a kiéhezett roskadó meglepett s magát megadó Nyomor
kirendelt védügyvédei s besúgók serege
között elégtételt kapott a lelkiismeret szava
s a közvélemény megnyilatkozása által
És amint a Jótékony Cél ráismert dicsőítve s nagy hozsannával
nyomban egyenesen
szabadon törvényesen és testvériesen
a földre teperte
miután hasba rúgta
s orrát beverte
felkecmergett keservesen
a tömeg hahotázva támogatta
azt hívén hogy egy-részeg vén boszorka
tovabotorkált kínlódva vakon
oda hol várja nyugalom
és béke
szenvedők menedéke
a Szajna
rakpartja

Te szépség te kit szeretek nesze neked

És didereg a Nyomor a rongyokban
konyha piszka üt rajt ki
s edénycsörömpölést hall valahonnan
ráismer ez a Merész Karcsi
vagy másként Elnemcsíped Bottalüsdnyomát
a leghűbb szerető a legrégibb barát
mellé rogy hát a kőre
Ó hogyha tudnád
zokogja nyöszörögve
Tudom
felel a cserépfoltozó
Tudom
válaszol a kutyamosó
S amit nem tudok kitalálom s amit nem találok ki
azt hozzátoldom
S mit hozzátoldottam azzal már nem törődöm
Tégy hát úgy mint én te is gyöngyöm
Nézd a Szajnát és el ne meséld életed
Vagy legalább
csakis a kellemeset emlegesd
az álmodott csodákból azt ami teljesedett
Tehát szót csak az érdemel mi érdekes
de fájdalom a fájdalomról beszélni mitsem érdemes
Kockás szakadt zsebkendőjét bemártja
a hűs folyóba amíg így beszél
s a Nyomor arcáról lemossa lám a
könnyek nyomát s a törött barna vért
ki tán egy percig nem gondol bajára
a karcos hang úgy simogat becéz
azt duruzsolja hajdanában
szép voltál meseszép

Emlékezz csak Csodásnak híttalak
fenn a hatodik emeleten laktál
egy ódon csavargótanyán
s ágyadnál kék jácintok nyíltanuk
nem feledem csodálkozó szemednek
egyetlen csokrát sem soha
Emlékezz csak Cidrinek híttalak hogy a
hideg vacogtatott szegény
s Törékeny így neveztelek
amikor rád borultam én
Emlékezz csak a legelsőre
az első csókok éjjelén
Billancourt fekete felhője
gomolygott a gyárak fölött
s azok mögött
a Point-du-Jour első fényei szelíden
vibráltak lenn a szürke folyamon
vörös csillámot vetítve
Tél volt
s úgy vacogtál akár e pici pászta
de szemed zöldes bársonyába
már belelobogott tizenhét szerelmes szép tavaszod
Érinteni se mertelek
csak néztelek
csak néztem a tested lehelte párát
míg ajkad körül járta táncát
Emlékezz
egymáshoz simulva mentünk át
a Grenelle-hídon és
egy szót se szóltunk
És ne feledd a Hattyúk szigetét
szerelmem
milyen nyugtalanul csobogott a folyam alattunk
sem azt mikor a Szabadság-szobor
kibukkant a ködárból
a folyam szőtteséből mely komor
volt akár egy özvegyi fátyol
Emlékezz csak a Téli Sportpalota zsivajára
ne feledd hogy a tömeg moraját  mint szórta szét
a szél
s a Sándor-hidat
meztelen nőivel
és mindjük bronzlova
ágaskodva és elvakítva mint meredt az Autószalon lámpáiba
s a Grand Palais forgó fényeibe
S odaát az
Invalidusok rideg palotája
halott ágyúival mint fenyegette meg
az elhagyott teret
S mily sokáig maradtunk
egymáshoz tapadva egészen
ott a Concorde-híd közelében
Emlékezz
mint idéztük fel együtt
a kalapácsok ütemét az éjben
mely mindig hallható
ha nyári hajnalon
nagysietve összetákolják a Deligny-uszoda
keleties díszítményektől cifra vázát

Emlékezz
hányszor gondoltunk itt a parton
a bolondul vihorászó lányokra
amint fürdőtrikót lóbálva mennek át a pallón
a miniszteriális pocakos zordonáncokra akik
ebédszünetben
hiába nyujtogatják nyakukat hogy lássanak
a hullámzó függöny mögött mit a szél felfújt
egy icipici pucérságot
friss húst

Húst

És szorosabban fogtam ott karod
Emlékezz
Emlékszem én
búgta a Nyomor a szegény
Kettőt ütött
a d'Orsay pályaudvar tornyán odafönt
s amint a part felé vonszoltál engemet
csak egyetlen fényforrás permetelt
csak egy gázlámpa árva lángja
vetett fényt a Becsületrend Palotájára
Ám a fogyó hold
sápkóros vére szertecsorgott  .
arcát a goromba tél felsebezte
az elhagyott környéket összekente
s ragyogtak ott
az ömlő permetegben
a tornyosuló kő- s homok
piramisok
Igen emlékszel
Mintha csak most lett volna s a vén lázadó folytatta
mintha mosolyogva most mondanád
De szép
az ember szinte Egyiptomba képzeli magát
Igen
szép volt ez csodaszép
és szebb annál hogy igaz ne legyen
Valóban Egyiptomban
voltunk s maga a Nílus
meleg és csendes habja csobbant
amint lassan elgyöngyözött
a Szajna két partja között
S szerelem-korbácsolta vérünk
erünkbe ütközött
Emlékezz
Egy zsák cementre heveredtél
egy zugolyban hol nem ért a veszett szél
s amint odateszem fagyos kezem      .
ahol madár-meleg szivecskéd kalapál
kis melled úgy szökött fel hirtelen
mint egy kipattanó virág
mit megterem
fekvő szép tested titokzatos kertje
rejtve

S ne feledd el szerelmem csillaga
mit tanultál soha
Ne feledd a szeretők csillagát
amely a pillanaton ragyog át s tündököl mindörökre
mely szédítőn ragyog a viszonzott gyönyörre

Ilyet ki is feledne

És a Nyomor
ajkán kiül egy majdnem megenyhült mosoly
s elnézi hogy a fény mint ömlik a Citén
Mellette
egy ázott vén eb szőrét rázza egyre
s úgy hallgatja a vontatóhajót
mely vontatott búgással hosszan
búcsúztatja a távozó mai napot
S fenn a magasban
a mindennapi élet édes zsivajában
mind ahány áruház van
fogcsikorgatva most ereszti le
nehéz nagy vasredőnyét,
S a Tímár rakpart mentén sorra
a madárpiac minden kis lakója
beköltözik a boltba
a papagáj az aranyhal és a fehéregér
s még mielőtt a rémes mély sötétbe ér
egy kékpofájú szegény kis majom
vágyódva tekint hátra
fel a Művészetek Hídjára
hol sétál egy nagyon
dühös vörös oroszlán
Ez az oroszlán
a Nap
ki hazatérni még vonakodik
De hirtelen
az Éj hekusa itt terem
suhog a gumibotja
hogy űzze lazsnakolja
Az oroszlán ezért les egyre vissza
és ezért oly mogorva
megrázza hát morogva
vöröslő sörényét az alkonyt
a járókelők seregére
S mindenki olyan lesz mintha dőlne a vére
és hunyorog minden tekintet
Felröhög a vörös oroszlán
rájuk se rittyent
s megpaskolja mielőtt tovamenne
nagy vöröslő mancsával
szenvtelenül szemtelenkedve
egy asszonyka gömbölyű csípejét
ki megtorpan egyszerre
s míg párjára gondol
merengve
lenéz a Szajnára remegve.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaB. L.

minimap