Prévert, Jacques: Szajna utca (Rue de Seine Magyar nyelven)

Rue de Seine dix heures et demie
le soir
au coin d’une autre rue
un homme titube… un homme jeune
avec un chapeau
un imperméable
une femme le secoue…
elle le secoue
et elle lui parle
et il secoue la tête
son chapeau est tout de travers
et le chapeau de la femme s’apprête à tomber en arrière
ils sont très pâles tous les deux
l’homme certainement a envie de partir…
de disparaître… de mourir…
mais la femme a une furieuse envie de vivre
et sa voix
sa voix qui chuchote
on ne peut pas ne pas l’entendre
c’est une plainte…
un ordre…
un cri…
tellement avide cette voix…
et triste
et vivante…
un nouveau né malade qui grelotte sur une tombe
dans un cimetière l’hiver…
le cri d’un être les doigts pris dans la portière…
une chanson
une phrase
toujours la même
une phrase
répétée…
sans arrêt
sans réponse…
l’homme la regarde ses yeux tournent
il fait des gestes avec les bras
comme un noyé
et la phrase revient
rue de Seine au coin d’une autre rue
la femme continue
sans se lasser…
continue sa question inquiète
plaie impossible à panser
Pierre dis-moi la vérité
Pierre dis-moi la vérité
je veux tout savoir
dis-moi la vérité…
le chapeau de la femme tombe
Pierre je veux tout savoir
dis-moi la vérité…
question stupide et grandiose
Pierre ne sait que répondre
il est perdu
celui qui s’appelle Pierre…
il a un sourire que peut-être il voudrait tendre
et répète
Voyons calme toi tu es folle
mais il ne croit pas si bien dire
mais il ne voit pas
il ne peut pas voir comment
sa bouche d’homme est tordue par son sourire…
il étouffe
le monde se couche sur lui
et l’étouffe
il est prisonnier
coincé par ses promesses…
on lui demande des comptes…
en face de lui…
une machine à compter
une machine à écrire des lettres d’amour
une machine à souffrir
le saisit…
s’accroche à lui…
Pierre dis-moi la vérité.

A Szajna utcában féltizenegykor
este és
egy másik utca sarkán
egy ember tántorog... fiatalember
kalapja lóden
kabátja meg esőköpeny
rázza egy asszony
rázza őt egyre rázza
és beszél neki szakadatlan
s ő rázza a fejét
kalapja már a fején keresztben van
s a nő kalapja is hátracsúszott majdnem lepottyan
mindketten sápadtak nagyon
a férfinak biztosan kedve volna menni...
eltűnni... meghalni...  nem lenni...
ámde viharos életkedve van a nőnek
s a hangja
a hangja úgy susog
lehetetlen még nem hallani azt
merő panasz...
parancs...
merő jaj...
annyira sóvár ez a hang...
és szomorú
és eleven...
mintha egy beteg újszülött vacogna kint egy síron
egy temetőben télvíz idején...
kinek ajtó közé csípték az ujját az sikít így szegény...
egy dallamot
egy mondatot
és mindig ugyanazt
a mondatot
darálja...
szüntelenül csak
és választ nem kap...
a férfi szemét forgatja amint a nőre tekint
s legyint
akár a vízbe fúló
és szakadatlanul árad a szó
a Szajna utcában egy utcasarkon
és folytatja az asszony
nem hagyja abba...
izgatottan egyre faggatja
a sebe óriási nagy
Péter mondd meg nekem az igazat
Péter mondd meg nekem az igazat
mindenről tudni akarok
mondd meg nekem az igazat...
lepottyan az asszony kalapja
Péter mindenről tudni akarok
mondd meg nekem az igazat...
a kérdés balga s nagyszerű is egyben
Péter nem tudja mit feleljen
érzi hogy elveszett
ő akinek a neve Péter...
mosolyog tán gyengédnek szánta mosolyát
s csak hajtogatja
Nyugodj meg lásd be hogy bolond vagy
de amire szánta arra nem jó a szó
de nem is látja
nem is láthatja hogy miként
torzul férfias száján a mosoly...
megfojtja
ránehezedett a világ
az fojtogatja
rab
ígérete sarokba szorította...
s most benyújtják a számlát...
elébe álltak...
egy számológép
egy szerelmeslevél-írógép
egy kínlódógép...
megragadta...
belécsimpaszkodik...
Péter mondd meg nekem az igazat.