Prudhomme, Sully: Ma Fiancée

L’épouse, la compagne à mon cœur destinée,

           Promise à mon jeune tourment,

Je ne la connais pas, mais je sais qu’elle est née ;

           Elle respire en ce moment.

Son âge et ses devoirs lui font la vie étroite ;

           Sa chambre est un frais petit coin ;

Elle y prend sa leçon, bien soumise et bien droite,

           Et sa mère n’est jamais loin.

Ma mère, parlez-lui du bon Dieu, de la Vierge

           Et des saints tant qu’il lui plaira ;

Oui, rendez-la timide, et qu’elle brûle un cierge

           Quand le tonnerre grondera.

Je veux, entendez-vous, qu’elle soit grave et tendre,

           Qu’elle chérisse et qu’elle ait peur ;

Je veux que tout mon sang me serve à la défendre,

           A la caresser tout mon cœur.

Déjà dans l’inconnu je t’épouse et je t’aime,

           Tu m’appartiens dès ie passe,

Fiancée invisible et dont j’ignore même

           Le nom sans cesse prononcé.

A défaut de mes yeux, mon rêve te regarde,

           Je te soigne et te sers tout bas :

« Que veux-tu ? Le voici. Couvre-toi bien, prends garde

           Au vent du soir, et ne sors pas. »

Pour te sentir à moi je fais un peu le maître,

           Et je te gronde avec amour ;

Mais j’essuie aussitôt les pleurs que j’ai fait naître,

           Implorant ma grâce à mon tour.

Tu t’assiéras, l’été, bien loin, dans la campagne,

           En robe claire, au bord de l’eau.

Qu’il est bon d’emporter sa nouvelle compagne

           Tout seul dans un pays nouveau !

Et dire que ma vie est cependant déserte,

           Que mon bonheur peut aujourd’hui

Passer tout près de moi dans la foule entr’ouverte

           Qui se refermera sur lui,

Et que déjà peut-être elle m’est apparue,

           Et j’ai dit : ! La jolie enfant ! »

Peut-être suivons-nous toujours la même rue,

           Elle derrière et moi devant.

Nous pourrons nous croiser en un point de l’espace,

           Sans nous sourire, bien longtemps,

Puisqu’on n’oserait dire à la vierge qui passe :

           O Vous êtes celle que j’attends. »

Un jour, mais je sais trop ce que l’épreuve en coûte,

           J’ai cru la voir sur mon chemin,

Et j’ai dit : « C’est bien vous. » Je me trompais sans doute,

           Car elle a retiré sa main.

Depuis lors, je me tais ; mon âme solitaire

           Confie au Dieu qui sait unir

Par les souffles du ciel les plantes sur la terre

           Notre union dans l’avenir.

A moins que, me privant de la jamais connaître,

           La mort déjà n’ait emporté

Ma femme encore enfant, toi qui naissais pour l’être

           Et ne l’auras jamais été.

A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,

Betöltni ifjú vágyamat,

Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :

Hogy élnie kell itt alant.

Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,

Tanyája üde kis szoba:

Szép engedelmesen naponta ott vesz órát

S az anyja nincs távol soha.

Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről

S a szentekről unatlanul,

Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől,

Midőn az ég haragra gyúl.

Milyennek kívánom? Legyen komoly, de gyöngéd.

Szeressen s féljen: így neveld!

Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét

S dédelgetőül szívemet !

Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.

Régóta élsz együtt velem,

Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,

De szólítgatlak szűntelen.

Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,

Gondozlak s óhajod lesem:

„Mi kívánsz?─ Ime vedd! ─ Vigyázz, az esti szélben

Meghűlsz, ne menj ki édesem!"

Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam,

Szeliden feddlek olykoron,

De letörlöm könnyed a másik pillanatban

S bocsánatért rimánkodom.

Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,

A partra ülsz, ha jő a nyár.

Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen,

Ha új vidék bűbája vár.

S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet,

Pedig boldogságom, lehet,

Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,

Hol rá többé sosem lelek.

Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta

Imádott eszményképemül,

Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.

De ő mögöttem, én elül.

S hahogy találkoznánk bármely pontján a térnek,

Mosolyganom se vón' szabad;

Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:

„Te vagy, kit rég várok, magad.”

Egy nap, ─ csak én tudom, mit szenvedek azóta

Gondoltam: Ő közelg feléd!

S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam, visszavonta,

Midőn kezem nyujtám, kezét.

Azóta hallgatok, azóta árva lelkem

Frigyünk távol bilincseit

Istenre bízza, ki az átfutó szelekben

Növényt nővénynyel egyesít;

Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,

El nem ragadta a halál, ─

Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,

Ki hitvesem sosem valál.