Queneau, Raymond: Nem izgat túlontúl... (Je crains pas ça tellment Magyar nyelven)

Je crains pas ça tellment la mort de mes entrailles
et la mort de mon nez et celle de mes os
Je crains pas ça tellment moi cette moustiquaille
qu'on baptise Raymond d'un père dit Queneau
 
Je crains pas ça tellment où va la bouquinaille
la quais les cabinets la poussière et l'ennui
Je crains pas ça tellment moi qui tant écrivaille
et distille la mort en quelques poésies
 
Je crains pas ça tellment La nuit se coule douce
entre les bords teigneux des paupières des morts
Elle est douce la nuit caresse d'une rousse
le miel des méridiens des pôles sud et nord
 
Je crains pas cette nuit Je crains pas le sommeil
absolu Ça doit être aussi lourd que le plomb
aussi sec que la lave aussi noir que le ciel
aussi sourd qu'un mendiant bêlant au coin d'un pont
 
Je crains bien le malheur le deuil et la souffrance
et l'angoisse et la guigne et l'excès de l'absence
Je crains l'abîme obèse où gît la maladie
et le temps et l'espace et les torts de l'esprit
 
Mais je crains pas tellment ce lugubre imbécile
qui viendra me cueillir au bout de son curdent
lorsque vaincu j'aurai d'un œil vague et placide
cédé tout mon courage aux rongeurs du présent
 
Un jour je chanterai Ulysse ou bien Achille
Énée ou bien Didon Quichotte ou bien Pansa
Un jour je chanterai le bonheur des tranquilles
les plaisirs de la pêche ou la paix des villas
 
Aujourd'hui bien lassé par l'heure qui s'enroule
tournant comme un bourrin tout autour du cadran
permettez mille excuz à ce crâne - une boule -
de susurrer plaintif la chanson du néant

Nem izgat túlontúl zsigereim halála,
orrom s csontjaimé - nincsen itt kibuvó.
Nem izgat, hogy széthull szunyograjként a lárva,
kit Raymondnak keresztelt jó apám, Queneau.
 
Nem izgat: hova visz ez a könyvhabzsolás,
Szajnapart és szobák, a por és unalom.
Nem izgat, mert dühöng az alkotási láz
bennem és a halált versekbe párolom.
 
Nem izgat ez. Hullafoltosan rezzenő
pillák partjai közt hömpölyög a nagy éj:
mintha simogatna egy vöröshaju nő -
délkörök méze ez s a Föld sarkaié.
 
Nem izgat ez az éj: az ólom-nehezék
álom, mely megfojt, ha egyszer agyamra hullt;
száraz, mint a láva, fekete, mint az ég,
süket mint híd sarkán nyekergő nyomorult.
 
Nem a balsors izgat, szenvedés és a gyász,
a végtelen hiány, szorongás és csapás,
de a terhes mélység, mely kórokat vetél,
a szellem útvesztői, az idő ás a tér.
 
Nem izgat túlontúl az a gyászos fajankó,
ki fogpiszkálóra tűzi porhüvelyem.
Üres, higgadt szemmel fekszem, bukott halandó,
bátorságom roncsát rágcsálja a jelen.
 
Csöndesek örömét éneklem egy napon,
Aeneast és Didót, Quijotét no meg Panzát.
Ulissest s Achillest dicséri majd dalom,
halászat gyönyörét és a villák nyugalmát.
 
Ma még rabságban tart, mely elpereg, az óra,
vánszorgok körbe mint a nyomtató barom -
Ne hulljon vád fejemre, e csüggedt golyóra,
ha a semmi panasz-dalait dúdolom.