Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Radiguet, Raymond: A test ördöge (részlet) (Le diable au corps (detail) Magyar nyelven)

Radiguet, Raymond portréja

Le diable au corps (detail) (Francia)

Je vais encourir bien des reproches. Mais qu’y puis-je ? Est-ce ma faute si j’eus douze ans quelques mois avant la déclaration de la guerre ? Sans doute, les troubles qui me vinrent de cette période extraordinaire furent d’une sorte qu’on n’éprouve jamais à cet âge ; mais comme il n’existe rien d’assez fort pour nous vieillir malgré les apparences, c’est en enfant que je devais me conduire dans une aventure où déjà un homme eût éprouvé de l’embarras. Je ne suis pas le seul. Et mes camarades garderont de cette époque un souvenir qui n’est pas celui de leurs aînés. Que ceux déjà qui m’en veulent se représentent ce que fut la guerre pour tant de très jeunes garçons : quatre ans de grandes vacances.
Nous habitions à F..., au bord de la Marne.
Mes parents condamnaient plutôt la camaraderie mixte. La sensualité, qui naît avec nous et se manifeste encore aveugle, y gagna au lieu de s’y perdre.
Je n’ai jamais été un rêveur. Ce qui me semble rêve aux autres, plus crédules, me paraissait à moi aussi réel que le fromage au chat, malgré la cloche de verre. Pourtant la cloche existe. La cloche se cassant, le chat en profite, même si ce sont ses maîtres qui la cassent et s’y coupent les mains.
Jusqu’à douze ans, je ne me vois aucune amourette, sauf pour une petite fille, nommée Carmen, à qui je fis tenir, par un gamin plus jeune que moi, une lettre dans laquelle je lui exprimais mon amour. Je m’autorisai de cet amour pour solliciter un rendez-vous. Ma lettre lui avait été remise le matin avant qu’elle se rendît en classe. J’avais distingué la seule fillette qui me ressemblât, parce qu’elle était propre, et allait à l’école accompagnée d’une petite, comme moi de mon petit frère. Afin que ces deux témoins se tussent, j’imaginai de les marier, en quelque sorte. À ma lettre, j’en joignis donc une de la part de mon frère, qui ne savait pas écrire, pour Mlle Fauvette. J’expliquai à mon frère mon entremise, et notre chance de tomber juste sur deux soeurs de nos âges et douées de noms de baptêmes aussi exceptionnels. J’eus la tristesse de voir que je ne m’étais pas mépris sur le bon genre de Carmen, lorsque, après avoir déjeuné avec mes parents qui me gâtaient et ne me grondaient jamais, je rentrai en classe.
À peine mes camarades à leurs pupitres – moi en haut de la classe, accroupi pour prendre dans un placard, en ma qualité de premier, les volumes de la lecture à haute voix –, le directeur entra. Les élèves se levèrent. Il tenait une lettre à la main. Mes jambes fléchirent, les volumes tombèrent, et je les ramassai, tandis que le directeur s’entretenait avec le maître. Déjà, les élèves des premiers bancs se tournaient vers moi, écarlate, au fond de la classe, car ils entendaient chuchoter mon nom. Enfin, le directeur m’appela, et pour me punir finement, tout en n’éveillant, croyait-il, aucune mauvaise idée chez les élèves, me félicita d’avoir écrit une lettre de douze lignes sans aucune faute. Il me demanda si je l’avais bien écrite seul, puis il me pria de le suivre dans son bureau. Nous n’y allâmes point. Il me morigéna dans la cour, sous l’averse. Ce qui troubla fort mes notions de morale, fut qu’il considérait comme aussi grave d’avoir compromis la jeune fille (dont les parents lui avaient communiqué ma déclaration), que d’avoir dérobé une feuille de papier à lettres. Il me menaça d’envoyer cette feuille chez moi. Je le suppliai de n’en rien faire. Il céda, mais me dit qu’il conservait la lettre, et qu’à la première récidive il ne pourrait plus cacher ma mauvaise conduite.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://beq.ebooksgratuits.com

A test ördöge (részlet) (Magyar)

Számítok rá, hogy sok szemrehányásban lesz részem. De tehetek én róla? Vajon az én hibám, hogy tizenkét éves és néhány hónapos voltam a háború kitörésekor? Kétségtelen, hogy ebben a rendkívüli időszakban olyan természetű zavarokba bonyolódtam, amilyenek nem fordulnak elő az én életkoromban; minthogy azonban semmi sem elég erős ahhoz, hogy idősebbé tegyen bennünket, mint amilyenek vagyunk, gyermek fejjel kellett kiutat találnom egy olyan kalandból, amelyben egy felnőtt ember is elvéthette volna az irányt. Nem én vagyok az egyetlen. Ebből a korszakból pajtásaim is őriznek olyan emlékeket, amelyek különböznek a náluk öregebbek emlékeitől. Azok, akik máris neheztelnek rám, gondolják csak meg, mit jelentett a háború soksok igen fiatal fiúnak: négyévnyi vakációt.
F...-ben laktunk, a Marne partján.
Szüleim nem nézték jó szemmel a fiúk-lányok barátkozását. De a velünk született érzékiséget, amely ebben a korban még vakon nyilvánul meg, a tilalom csak növelte, ahelyett hogy csökkentette volna.
Sohasem voltam álmodozó. Ami mások, hiszékenyebbek szemében álomnak tűnik, azt én éppolyan valóságosnak vettem, mint a macska az üvegbura takarta sajtot. Pedig a bura létezik. Törjön csak össze a bura: a macska kihasználja az alkalmat akkor is, ha a gazdái törik össze, s közben még a kezüket is megvágják.
Tizenkét éves koromig, úgy emlékszem, csak egyszer voltam szerelmes, egy kislánykába, bizonyos Carmenbe, akinek egy magamnál fiatalabb gyerkőccel levelet küldtem, és ebben megvallottam iránta érzett szerelmemet. Úgy véltem, szerelmem feljogosít rá, hogy találkát kérjek tőle. Reggel kapta meg levelemet, mielőtt az iskola kapuján belépett. Kiválasztottam az egyetlen leánykát, aki hasonlított hozzám: tiszta és rendes volt, akárcsak én, és őt is húgocskája kísérte az iskolába, mint engem az öcsém. A két tanú hallgatását azzal véltem biztosítani, hogy valamiképp összeboronálom őket. Levelemhez tehát egy másikat is csatoltam öcsém nevében, aki nem tudott írni Fauvette kisasszony részére. Elmagyaráztam öcsémnek, mit tettem az érdekében, s hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért épp két, korunkbeli nővérre akadtunk, akiknek ilyen kivételes keresztnevük van. Hogy nem tévedtem Carmen jólneveltségét illetően, szomorúan kellett látnom, amikor ebéd után, melyet soha nem gáncsoskodó és engem mindenkor kényeztető szüleim társaságában költöttem el, visszamentem az iskolába.
Alig ültek társaim padjukba, én osztályelsői minőségemben egy faliszekrény elé kuporodva a fennhangon olvasandó könyveket szedtem elő, amikor belépett az igazgató. A tanulók felálltak. Az igazgató egy levelet tartott a kezében. Lábam megbicsaklott, a könyveket leejtettem, úgyhogy a földről kellett őket összeszednem; közben az igazgató a tanárral tárgyalt. Az első padokban ülők már felém forgolódtak, mert az én nevemet vették ki a suttogásból. Rákvörösen húzódtam meg az osztály végében. Azután az igazgató kiszólított, és finom büntetésként megdicsért, hogy tizenkét soros levelemben egyetlen hibát sem ejtettem, s közben meg volt róla győződve, hogy a növendékek semmi rosszra nem gondolnak. Megkérdezte, valóban magam írtam-e, aztán felszólított, kísérjem az irodájába. Nem oda mentünk. Az udvaron kaptam meg az alapos fejmosást. Erkölcsi fogalmaimat azonban meglehetősen összekuszálta azzal, hogy egyformán súlyosnak ítélte a leány jó hírnevén ejtett csorbát (az ő szülei juttatták az igazgató kezébe vallomásomat) és azt, hogy elcsentem egy levélpapírt. Megfenyegetett, hogy elküldi hozzánk ezt a levelet. Könyörögtem, hogy semmiképp se tegye meg. Engedett kérésemnek, de kijelentette, hogy megőrzi a levelet, ám az első visszaesés után nem tarthatja titokban rossz magaviseletemet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap