Richepin, Jean: Au cimitière

Heureux qui meurt ici
Ainsi
Que les oiseaux des champs!
Son corps près des amis
Est mis
Dans l'herbe et dans les chants.

Il dort d'un bon sommeil
Vermeil
Sons le ciel radieux.
Tons ceux qu'il a connus,
l'eu us,
Lui font de longs adieux.

A sa croix les parents
Pleurants
Restent agenouillés;
Et ses os, sous les fleurs,
De pleurs
Sont doucement mouillés.

Chacun sur le bois noir
Peut voir
S'il était jeune ou non,
Et peut avec de vrais
Regrets
L'appeler par son nom.

Combien plus malchanceux
Sont ceux
Qui meurent à la mé,
Et sous le flot profond
S'en vont
Loin du pays aimé !

Ah ! pauvres, qui pour seuls
Linceuls
Ont les goémons verts
Où l'on roule inconnu,
Tout nu,
Et les yeux grands ouverts.

Heureux qui meurt ici
Ainsi
Que les oiseaux des champs !
Son corps près des amis
Est mis
Dans l'herbe et dans les chants.

Ó, boldog az, ki meghal itt
s csalit
takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
pihen,
s lágyan födi a hant.

Csöndben hever a sírhelyén,
szegény,
tündöklő ég alatt.
Barátja, ha szép az idő,
kijő,
búcsúzik hallgatag.

És a fejfájánál ülő
szülő
letérdel, könnyet ont;
és csontja a friss könnyűtűl
üdül,
bár elfedi e domb.

Elmondja nékünk itt a fán
a szám,
agg, ifjú volt-e még?
A szenvedés, a halk-szavú
s a bú,
említi a nevét.

De hogy tépázza azt a kín,
akin
győzött a tengerár,
s a mély vizekbe egyedül
ledül
és nem jut földbe már!

Ah! szemfedője szallaga
csak a
zöld és zavart füvek.
S ragadja teste hallgatag
a hab,
szeme meredt üreg.

Ó, boldog az, ki meghal itt
s csalit
takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
pihen
s lágyan födi a hant.