Rimbaud, Arthur: Egy évad a pokolban /1 (UNE SAISON EN ENFER /1 Magyar nyelven)

     "Jadis, si je me souviens bien, ma vie était un festin où s'ouvraient tous les coeurs, où tous les vins coulaient.

     Un soir, j'ai assis la Beauté sur mes genoux. - Et je l'ai trouvée amère. - Et je l'ai injuriée.

     Je me suis armé contre la justice.

     Je me suis enfui. Ô sorcières, ô misère, ô haine, c'est à vous que mon trésor a été confié!

     Je parvins à faire s'évanouir dans mon esprit toute l'espérance humaine. Sur toute joie pour l'étrangler j'ai fait le bond sourd de la bête féroce.

     J'ai appelé les bourreaux pour, en périssant, mordre la crosse de leurs fusils. J'ai appelé les fléaux, pour m'étouffer avec le sable, avec le sang. Le malheur a été mon dieu. Je me suis allongé dans la boue. Je me suis séché à l'air du crime. Et j'ai joué de bons tours à la folie.

     Et le printemps m'a apporté l'affreux rire de l'idiot.

     Or, tout dernièrement, m'étant trouvé sur le point de faire le dernier couac! j'ai songé à rechercher le clef du festin ancien, où je reprendrais peut-être appétit.

     La charité est cette clef. - Cette inspiration prouve que j'ai rêvé!

     "Tu resteras hyène, etc.... ," se récrie le démon qui me couronna de si aimables pavots. "Gagne la mort avec tous tes appétits, et ton égoïsme et tous les péchés capitaux."

     Ah! j'en ai trop pris: - Mais, cher Satan, je vous en conjure, une prunelle moins irritée! et en attendant les quelques petites lâchetés en retard, vous qui aimez dans l'écrivain l'absence des facultés descriptives ou instructives, je vous détache des quelques hideux feuillets de mon carnet de damné.

Valaha, ha jól emlékszem, lakoma volt az életem, amelyen megnyílt minden szív, ömlött minden bor.

Egy este térdemre ültettem a Szépséget. És epésnek találtam. És kiszidtam.

Fegyvert fogtam az igazság ellen.

Elmenekültem. Ó boszorkányok, ó nyomorúság, ó gyűlölség: ti, akikre kincsemet bíztam!

Sikerült kirekesztenem elmémből minden emberi reménységet. A vadállat sompolygásával vetettem magam minden örömre, csak hogy megfojtsam.

Hadd harapdáljam a puskatust, mielőtt meghalok - szóltam a hóhéroknak. Magamra idéztem minden csapást, hogy homok és vér alá fullasszanak. A balszerencse volt az istenem. Végighenteredtem a sárban. A bűn levegőjén szárítkoztam. A bolondját járattam az őrülettel.

És a tavasz meghozta iszonytató idióta vigyorgásomat.

Nemrég, már-már azon a ponton, hogy utolszorra kihörgök, mi jutott eszembe, mi nem. Ha felkutatnám annak a valaha-volt lakomának a titkát! Hátha megjönne tőle az étvágyam.

A titka - a részvét. Már ennyiből is látni: nyilván csak álmodtam mindezt.

„Hiéna maradsz! és így tovább...” S az, ki ily pompás álmokkal jutalmazott, a Gonosz rám kiáltott: „Te minden mohóságoddal, önzéseddel és minden főbűnökkel: úgy érdemeld ki a halált!”

Jaj! Ez túlontúl sok nekem. - Kedves Sátán, kérve kérlek, ha tán kevésbé döfölnél tekinte­teddel! S ha megvárnád hitványságaim apraját, egyet-kettőt ha mi még hátra van; neked, ki kedveled az íróban a tanító- és a leírókészség teljes hiányát, kitépek néhány undorító lapot jegyzőfüzetéből az elkárhozottnak, aki vagyok.