Ronsard, Pierre de: Comme on voit sur la branche

Comme on voit sur la branche au mois de may la rose,

En sa belle jeunesse, en sa premiere fleur,

Rendre le ciel jaloux de sa vive couleur,

Quand l'Aube de ses pleurs au poinct du jour l'arrose ;

La grace dans sa feuille, et l'amour se repose,

Embasmant les jardins et les arbres d'odeur ;

Mais batue ou de pluye, ou d'excessive ardeur,

Languissante elle meurt, fueille à fueille déclose.

Ainsi en ta premiere et jeune nouveauté,

Quand la Terre et le Ciel honoraient ta beauté,

La Parque t'a tuee, et cendre tu reposes.

Pour obseques reçoy mes larmes et mes pleurs,

Ce vase pleine de laict, ce panier plein de fleurs,

Afin que vif et mort ton corps ne soit que roses.

Amint az ág hegyén nyit a májusi rózsa,

első díszében oly fiatal, zsönge, szép,

hogy irigyli az ég vadonatúj szinét,

s mikor kelyhét a gyöngy Hajnal beharmatozza,

a szerelmet s a bájt takarja szunnyadozva,

és édes balzsamát a kerten ontja szét:

de ha eső, ha hév suhintja szép fejét,

a lankasztó halál szirmonként szertefosztja:

így téged is, alig hogy tavaszod betölt

míg gyönge bájadon ámult az ég s a föld,

letört a Párka és hamvadat földbe szórta.

Vedd hát gyászom jelét, e könnyet s bús szavam,

tejjel tölt serlegem s virágos kosaram,

hogy élve s holtan is, csak rózsa légy te, rózsa.